Bejegyzések

Koordináta generációk X, Y, Z

Annyi csapból folyt már ez a víz, most saját tapasztalat útján körbejárom én is, miként látom és hogyan élem meg azt az életet, ami a függőleges tengelyen adatott meg. Az X, Y, Z alapvető különbségeit nem óhajtom tárgyalni, aki bevezetőt szeretne, ajánlom a Nevelem a kamaszom blog cikkét.

A generációk különbségei asztrológiai síkon is megmutatkoznak. Én magam vízöntő  vagyok, így ebből a szemszögből élem meg az Y világát. A vízöntő kíváncsi, valamint kreatív és találékony. Ezzel együtt tárom fel a számomra az Y generációban rejlő egyik problémát, a beképzeltséget. Mindenkinél jobbnak tartja magát, és nem is állíthatja meg senki abban a cselekedetében, hogy ezt meg is mutassa, hogy a véleményének, a "szaktudásának" érvényt szerezzen. A nagyobb baj ezzel az önhittséggel, hogy sokszor felszínes tudást takar. Murphy törvénykönyvébe illő idézet passzol ide:

Az a baj a világgal, hogy a hülyék mindenben holtbiztosak, az okosak pedig tele vannak kételyekkel.

/ Bertrand Russell /

Na de honnan jön ez a mindent tudás? Az X generációban is megfigyelhető szerintem ez a jelenség, náluk a forrás inkább a televízió. Mert amit a tévében mondanak, az úgy van, aki mást mond, az elmeroggyant. Ma már nagyon okosan tudjuk, hogy a média csak hordozó eszköz, amin ugyanúgy lehet igazat és hamis dolgokat is terjeszteni. Az Y generáció médiuma az internet. A netről szedjük a sok-sok tudást. Az iskolában még mindig sok olyan "Baby-boom" generációs, idős ember tanít, akiknek még adathalmazokat kellett bemagolniuk, mert akkoriban a lexikális tudásnak volt nagy az értéke.

Ma már teljesen más a helyzet, most arra van szükség, hogy olyan eszközöket, és vízöntői kreativitást hordozz magaddal, aminek a segítségével információhoz juthatsz. Ennek az anyaga pedig nem a fejbe mentett tudás, hanem az internet, és a hozzá vezető eszköz pedig a kereső. Nem a fejünkben keresünk, hanem a google motorjával. Képesek vagyunk úgy elkezdeni egy mondatot, hogy még nem is tudjuk hogy konkrétan, mi lesz a második tagmondatban, mert azt úgyis majd a google találatok valamelyike fogja konkretizálni.

Amilyen egyszerű így tudáshoz jutni, pont annyira értéktelenedik el maga az ismeretanyag. A víz is nagyon értékes, de ha sok van belőle, akkor nem számít. Így könnyen érezhetjük azt, hogy minden hájjal megkent tudósok vagyunk. Bármilyen témában percek alatt elmerülhetek, és vitába szállhatok a zsebkendőnyi tudásommal, akár avatott, nálam sokkal gyakorlottabb szakemberekkel. Persze a vitapartneren is múlik, hogy mennyire hajlandó összeszólalkozni hülyékkel. Okos enged, szamár szenved, de sajnos a mai világban egyre több a beképzelt, nagy tudású, akiket nehéz kikerülni.

Ha nem figyelünk oda, így válhatunk felszínes tartalomfogyasztókká. Ahogy az X generáció televíziója nyomta bele a dobozt figyelő fejébe azt a tudást, amit csak egy oldalról világítottak meg, úgy az internet tudásbázisát fogyasztó Y generációs is beleeshet abba a hibába, hogy a tág panoráma ellenére mégis szűk látókörű marad.

Természetesen nem kell, hogy minden témában elmélyüljünk, hiszen az igazán jó szakember ért a munkájához. Ahhoz a tudáshoz azonban idő kell, azt viszont csak nagyon kevés dologra fókuszálhatjuk igazán. Nem baj, hogy lehetőségünk van szétnézni, megismerkedni rengeteg dologgal. A Z generációs fiataloknak hatalmas lehetőség az, hogy mire a pályatanácsadó asztalához ülnek, már ezer féle lehetőséget kipróbáltak. Azonban még nekik is meg kell tanulniuk az alázatot. Az igazán értékes tudás mögött tapasztalat van. Ezzel együtt csak a tapasztalt ember tudja, hogy a keresőben milyen tartalmakat érdemes megnyitni, és szakértelem kell ahhoz is, hogy tudjuk, mire keresünk. Akiben ott a mások iránti tisztelet és az önismeret csírája, elkerülheti azt a hibát, hogy a tudását felértékelve, pályakezdőként magasan hordja az orrát, sokat kérjen a nulla tapasztalatra.

Minden éjszakán
Álmodjuk, hogy eljön majd talán
Az, aki minket megszeret
Maradunk vén tinédzserek

/ Ákos: Vén tinédzserek /

A szaktudás (munka) világa mellett másik élethelyzet, ahol ez a felszínesség jelentkezik, az a párkapcsolat. A mai fiatalok a könnyen elérhető információ mellett a könnyen elérhető partnerek felé tendálnak. Nem a minőségen, az elmélyülésen van a hangsúly, hanem folyamatos változáson. A Pán Péter szindróma általában az X generációs álmodozókra jellemző, azonban ez a viselkedésminta a tinik között egyfajta divathullámként terjed. Nyilván, amíg fiatal az ember, addig próbáljon ki mindent, amire szüksége van. De a munkából vett példához hasonlóan, találjuk meg azt az embert, akivel érdemes mélyebb kapcsolatot teremteni. Hiszen egymást akkor ismerhetjük meg igazán, ha időt szánunk rá. Lehet, hogy sokan borító alapján választanak könyvet, de a valódi értéke akkor derül ki, ha már túl vagyunk a századik oldalon. Önmagunk fejlődését is serkenti, ha  van egy másik ember, aki előtt őszinték lehetünk, aki olyannak lát minket, amilyenek vagyunk, aki képes tükröt tartani nekünk. Mert a más szemében a szálkát is észrevesszük, de a sajátunkban a gerendát sem, de ha nap mint nap, szeretettel megosztja veled a társad azt, amit te nem vettél észre, tudatosabban vezetheted magad a jó irányba. Ahogy mondtam, mindezt szeretettel, hiszen azt is megtanuljuk, hogyan tegyük mindezt anélkül, hogy egymás agyára mennénk.

Fotó: realsaw

A süketnek hiába üvöltesz

Ha a saját embertársainkra sem hallgatunk, miért pont egy "büdös állat" mondaná meg, hogy mit kell tennünk - hallhatjuk egy elképzelt, de mégsem annyira fiktív, kövér, pénzhasú, metropolita (politikus) gondolatait. Sajnos a természet hangját csak az hallja meg, aki amúgy is nyitott rá. A 44 éves gorilla, Koko most az emberek nyelvén szól hozzánk. Egy éves kora óta tanulja a jelbeszédet. Arról beszél, hogy szereti a virágokat, az állatokat és az embereket. De szomorú és boldogtalan, mert az ember tönkreteszi a bolygót, ahol mindannyian élünk. Hallgassunk rá, ha tehetjük, és ne feledjük el, hogy honnan jöttünk!

Az emberiség és a fajok eredete

Honnan származik az ember? Tényleg mi vagyunk a teremtés koronája? Vajon tényleg az ember a legtökéletesebb életforma, aki jobb a többinél, és életrevalóbb bármelyik állatnál vagy növénynél? Így hát jogunkban áll kihasználni a természetet és mindent elvenni?

Amikor a mikroszkópon keresztül nézzük a világot, az élet csodája elképeszt mindannyiunkat. Ez az élmény sodor újabb és újabb felfedező útra bennünket, hogy megismerjük a létezés minden nüansznyi szegletét. Összefüggéseket és rendszereket alkotunk, hogy átlássuk mindazt a szépséget, ami körülvesz minket. Charles Darwin 1859-ben írt egy könyvet arról, hogy szerinte mi A fajok eredete. A mű születéséről, a kutató életéről 2009-ben készült egy film, Teremtés címmel, amit a napokban néztem meg.

Nem az egyházi kánon sötét oldaláról szeretnék beszélni, de azért néhány érdekességet jó volna feleleveníteni. Az alapvetően keresztény Európában a tudománynak egyre nagyobb pulpitust emeltek. Azonban az egyház és a hitrendszer az, ami összekovácsolta és egyben tartja a társadalmat. Hogy fér meg hát az isteni teremtés-mítosz az evolúció tanaival? Darwin csaknem hadat üzent az egyháznak, ő egy kicsit jobban járt, mint Galileo Galilei, aki Kopernikusz nap-központú csillagászati elméletét hirdette, ami miatt az egyházi inkvizíció áldozatává vált.

Nehéz dolog egyedüliként tudni az igazságot, az ostoba tömegekkel szemben. Pláne, ha a világhatalom jelenlegi működése kerül veszélybe, ha ezt az új "igazságot" elfogadjuk. Az egyházi hitrendszert tiszteletben lehet tartani, de voltak idők, amikor a tisztelet nem volt elég, hanem tűzzel-vassal kellett megvédeni a kizárólagosan elfogadható nézeteket, miszerint Isten hét nap alatt teremtette a világot. Ma már megengedhető az a szabadság, hogy ezt metaforikus környezetbe ágyazzuk. Nem kell konkrétan hétszer huszonnégy órára gondolni. Előbb volt a tyúk, mint a tojás, mert ha a Föld még nem létezett, de Isten már tudta hogy pontosan 24 óra alatt fog körbefordulni a Nap körül, így előre ennek tudatában osztotta be az idejét. Nyilván.

Az összes, régebben és jelenleg is Földön élő kultúra azt hitte és hiszi magáról, hogy ő a király. És hogy mindennél és mindenkinél jobb mindenhol és minden időben, most, mi vagyunk a legjobbak! Egy gyermeknek az élete függ attól, hogy önző legyen és megszerezze magának az ételt és a figyelmet, de a felnőtt tudatú emberiségnek már nincs szüksége arra, hogy az EGO rabságában éljen. Mindegyik kultúra megalkotta a maga teremtés mítoszát, ahol egy vagy több Isten nagyjából hasonló körülmények között világra hozott minden létezőt. Ma már karnyújtásnyira van minden információ, így a vallásokat is ismerhetjük, és felfedezhetjük bennük ezt a hasonlóságot. Érezzük, hogy van bennük valami közös. Épp ezért képesek lehetünk elfogadni, hogy egy másik ember máshogy meséli el ugyanazt a történetet. Így lelhetünk igazságot minden hitvitában. És ezáltal engedhetjük meg magunknak a szabadságot, hogy ne higgyünk el mindent, csak azért mert sokan mások egyazon dolgot kántálják.

És hogy mi lennénk a teremtés koronái? Akkor bizony ott, fent a trónon ülve belátó és bölcs uralkodóként kormányoznánk a birodalmunkat. Ehhez azonban az kellene, hogy szeressük és ismerjük az alattvalóinkat. Az emberiség azonban vak, mert azt hiszi hogy már tud valamit. Mert ugye a tudatlan embernél csak az veszélyesebb, aki beképzelt. Az elsajátítható tudás végtelen, így a tanulással szembeni alázatunknak is végtelennek kell lennie, türelmesnek kell lennünk önmagunkkal és másokkal is: folyamatosan figyelni a környezetünk igényeit, és aszerint cselekedni, nem pedig homályos és elavult prekoncepciók alapján.

A gőgös és beképzelt uralkodókat a filmekben sem szeretjük. Legszívesebben mindegyiket egy nagy bölcs combjára fektetnénk, hogy addig fenekelje az ostobát, amíg meg nem nyílik az elméje az igazság és a szeretet felé. Ezt az uralkodót legszívesebben vissza se engednénk a trónra, ugye? Inkább választanánk a helyére valaki mást. Az emberiségnek sajnos nincs ilyen opciója. A versenypályán száguldó autó motorját és egész szerkezetét menet közben kell kicserélni. Precíz és pontos műtétre van szükség.

A természet hangját úgy nehéz meghallani, ha folyton a telefonunkat bámuljuk és drót-infúzión gépzenét hallgatunk. Persze van erre is kísérlet, ahogy a YouTube-on is elérhető a 44 éves gorilla, Koko üzenete. Egy éves kora óta tanulja a jelbeszédet. Arról beszél, hogy szereti a virágokat, az állatokat és az embereket. De szomorú és boldogtalan, mert az ember tönkreteszi a bolygót, ahol mindannyian élünk.

Úgyhogy, kedves olvasó! Légy felelősségteljes, minden pillanatban! És mivel ilyen messzire kerültél a természettől, ideje hogy az alattvalóidtól tanulj! Tanuld meg újra, hogy mi az élet, és engedelmeskedj a természet törvényeinek! Különben más kerül a trónra; és a vége nem lesz vicces.

Az pedig, hogy az evolúció létezik-e, tudományos tény. Az élet egy folyam. De annyiszor belenyúltunk már mi is. A környezet önmagát alakítja, és mivel mi is a részei vagyunk, mi is beleszólhatunk. Jobb, ha nem hisszük mindenhatónak magunkat. Lehet az a természet, vagy más néven Isten, aki minket alkotott, de az is lehet, hogy miként mi alkottunk más lényeket, minket is egy (vagy több) más faj hozott létre. Közvetetten, vagy közvetlenül, mégis a világegyetem, a természet gyermekei vagyunk.

Ideje rájönnünk, hogy nem vagyunk egyedül, hanem egy működő rendszer részei, mi magunk is alkatrészek vagyunk! Lehet hogy az emberiség a mindent tudó agy, de ha nincsen szív, akkor nem lesz ami ellásson minket, elsorvadunk és meghalunk.

Fotó: Berli Mike

Földünk átalakulása

A Föld az átváltozás folyamatában van, annak érdekében, hogy magasabb frekvenciába kerüljön. Minden bolygó átmegy ilyen átalakuláson. Ez a fejlődés természetes útja. Az univerzumban minden fejlődik, semmi sem állandó. A Föld frekvenciája lassan emelkedik, magasabb mint évtizedekkel ezelőtt. Ezért az idő múlása gyorsabbnak tűnhet. Így a tudatunk gyorsabban fejlődhet.

Szelíden, mint az állatok

Akkor kerülhetünk közelebb saját fejlődésünkhöz, ha megértjük, hogy mi történt velünk. A gyerekkorban, vagy a múlt héten, esetleg az előző pillanatban? Az idő nem lényeges abból a szempontból, hogy ha valamit nem értettünk meg, nem dolgoztunk fel, akkor az mély sebként, űrként tátong és arra vár, hogy mikor esünk bele ismét. Mindenkinek a saját története a legizgalmasabb. Én magam is a sajátomat ismerem a leginkább. Az érdekes részeket boncolgatva mutatom meg, hogyan érdemes önvizsgálatot tartani, remélhetőleg ezzel jó példát mutatva számotokra is.

Lettem bohóc az iskolában. Figyelmet akartam, lenni valaki, akit több ember vesz körül, mint korábban. Alsósként sokszor sírtam anyunak, hogy senki nem szeret és hogy nincsenek barátaim. Ezt a dolgot szépen kinőttem, mire egyetemista lettem. A két kezemen nem tudnám megszámolni, mennyi barátom van. Lehet, hogy átestem a ló másik oldalára? Persze a "barátságnak" is vannak szintjei, de a sok negatív tapasztalat olyanná tett, mint egy univerzális puzzle darabka. Bármilyen táblába beillek, bármelyik képkocka mellé. Nyilván most is túlzok, hiszen még mindig Közép-Európából válogatom a barátokat, ott is a tanult alsó-középosztályból. Szóval lehet hogy egy kulturális sokként megélt távol-keleti találkozás alkalmával nehezen barátkoznék. De még így is feltehetőleg jobban alkalmazkodnék a környezethez, mint egy zárkózottabb személyiségű ember. Szóval megélheted a magányt átokként, de ennek a negatív lendületnek a hatására lettem később társaságkedvelő ember.

A gyerekek kegyetlenek. Ezt úgy igazán a saját bőrödön érdemes megtapasztalni. Mivel figyelmet akartam, gyakran cselekedtem olyan dolgot, amivel a középpontba kerültem. Ez nem mindenkinek tetszett. Sokszor baromkodtam, néha okoskodtam, aztán néztem nagyot, mint Okoska a Hupikék törpikékből, akit a falu szélére hajítottak, összetört szemüveggel. Mondjuk amikor lovagi kiállásommal megvédtem volna a gyengébbet az izom agyú állatoktól, a testnevelés szakos barmok gorilláitól, ők úgy gondolták, ideje lecserélni a focilabdát az én fejemre. Előttetek van a kép, amikor a szerencsétlen nem tudja melyik emberhez rimánkodjon, hogy adja már vissza a szemüvegét, egyikhez oda mész, az átdobja a haverjának, és így megy körbe az egész osztályon. Kiszolgáltatott és megalázó helyzet.

Különös, bolond és szószátyár lényemhez még az önbizalomhiányos, duci gyerek attitűdje is kapcsolódott. Előszeretettel csúfoltak csokigolyónak vagy akár mátkaszarnak. A középsulis becenevem az egyik kedvenc: bogárnak szólítottak, mert narancs-fekete foltos SZTK keretes szemüvegben jártam, és mert bogaras voltam. Na persze ők bizton állították, hogy ezt a nevet el is fogadhatnám, hiszen ők nem akartak bántani vele. Érdekes, hogy amikor többször őszintén, a szemükbe nézve megkértem őket, hogy hanyagolják a dolgot, kutyába se vettek. Ezzel viszont megtanultam elfogadni mások véleményét, amit ha folyton magadra veszel, nem jutsz egyről a kettőre, hanem a fájdalom sötét mocsarába ülteted magad. Az meg kinek kell? Az ő bajuk, ha hülyék. Sajnos nem lehetünk jóban az egész világgal. De még egyetlen, amúgy általában jónak tartott ember összes gondolatával sem. Elfogadni a mások véleményét nem egyenlő azzal, hogy azt a magunkénak valljuk. Elfogadom, hogy neki van véleménye, de nem kell hogy egyezzen az enyémmel. Mások vagyunk, és ez így szép.

Általánosban reggel, mindig korán érkeztem. Az aulában várakoztak velem együtt a korai gyerekek az első csengetésre. Ott volt még nagy buli. Szintén a tesi-szakos zsiványoknál húztam ki rendszeresen a gyufát. Nagy volt a pofám, de ezen kívül mást nem nagyon tudtam. Ha kikezdtek velem, nem igazán tudtam védekezni, de még a legutolsó szituációban is képes voltam visszaszólni. Még jó hogy megvertek. Úgy nevezték ezt a rituálét, hogy "ingyen-mozi"! Gyertek ti is, bunyó van, mindjárt kezdődik az ingyen mozi! Kenyeret a népnek és butulást! Ezt látták otthon mozi címszóval és most igyekeznek a valóságban is megélni! Szuper. Verni az ártatlant, verni azt akinek van saját véleménye, és nem fél kimondani. Sajnálom az akkori támadómat, vajon miféle férfi-nő mintát látott otthon?

Sajnos apa nélkül nőttem fel, viszont büszke és karakán anya mellett. Megtanultam, hogyan álljak ki magamért, de azt nem, hogy ezt miként valósítsam meg fizikai síkon. A szavak embere lettem. Versekkel és színjátszással foglalkoztam középiskolásként és egyetemistaként is. A kisiskolásként megélt mindennapos zaklatás hatására bennem valahogy nem a gyűlölet és az agresszió nőtt ki, hanem a megértés. Fizikai erőfölény nélkül az elmémmel küzdöttem. Immunissá váltam az agressszióra, inkább azon töprengtem, mi lehet, ami belülről motiválja ezeket az embereket? Túl tettem magam azon, hogy én lennék a hibás azért, amit velem tesznek, vagy ahogy velem beszélnek. Én elfogadom magam, az emberek nagy része elfogad, akkor miért van, hogy mégis akad egy-két bunkó, aki juszt sem? Aztán időről időre megtapasztaltam saját dühömet, negatív, bántó hozzáállásomat a környezetemhez és kezdtem felfogni, hogy mindennek oka van. Ha valaki bánt másokat, akkor valószínűleg őt is bántják. Ami bent, az van kint is. Az ilyen embert pofonnal nem lehet meggyógyítani, csak öleléssel. Magunkat is csak öleléssel, önmagunk szeretetével tudjuk helyre tenni.

Gyerekként sokat tanulunk. Még élvezzük a pocsolyában ugrálást, mert nem érdekel hogy vizes lábbal milyen rossz lesz utána hazáig caplatni. Nem foglalkozunk a következményekkel. Bántunk másokat, és megtapasztaljuk, hogy milyen az, amikor minket bántanak. Így felnőttként már tudjuk hogy meddig mehetünk el, és később a legrenitensebb osztály-gladiátor is szelíd báránnyá válik, hiszen tudja, hogy őt is akkor fogadják el, ha ő elfogad másokat. Egyetlen tapasztalat miatt sem kár, bármi is történt velem, az tett olyan emberré, mint amilyen most vagyok. Jobb emberré váltam. Bármilyen kegyetlen, vagy igazságtalan dolog volt is, megtanultam belőle amit kellett. Nézzetek magatokba, és vegyétek sorra ti is a régi bántalmakat, és fogadjátok el őket, fogadjátok el önmagatokat!

Fotó: Renjoo

Élet, halál... és ami mögötte van

A WMN Magazin újabb közösségi beszélgetése, olyan témákról, amik a mai nap is tabunak számítanak. Most a halál van terítéken. Mi van, ha baleset közelébe kerülsz? Mi van, ha betegséggel diagnosztizálnak? Mennyire befolyásolja az életed, ha elhitetik veled hogy nincs több esélyed. És mi van, ha azt hazudják, hogy túléled? A hit erőt ad. Nem kell meghalni. De lehet, ha itt az ideje. Járjuk körbe a tapasztalatokat!

Belső és külső utazás a szabadság völgyében

Ennél elszántabb elszálltabb címet nem is találhattam volna. Nem egy konkrét esemény riportja lesz a mai. Igyekszem sorba venni, hogy a nem ismert utak nem megjárása, valamint más utak felfedezése miként hat ránk, milyen befolyással lehet az életünkre.

A legutóbbi videó szerda rovatban Alan Watts gondolataival találkoztunk. Unalomig ismert klisé, hogy "nem a cél a lényeg, hanem az út". Alan ezen is túllép, és alapvetően elveti az út fogalmát is, mert szerinte az út önmagában feltételezi a kiindulópontot és a célt is, ami már determinálja a hozzáállásunkat. Ha már van egy cél, akkor az a fülünkbe ültetett bogárként folyamatosan suttogja: gyerünk, menj tovább, amíg nem éred el a célt, addig nem lehetsz boldog. Az élet alapvető természete azonban nem a határidő és a hajsza, hanem a játék. Az élet játék, az élet tánc, a parketten nincs kitűzött célod, az egyetlen lényeg, hogy jól érezd magad. Legó építőkockákkal körülvéve sem határozott cél irányába haladsz, hanem kreatívan próbálkozol, ízlelgeted a különböző érdekes formák és lehetőségek által önmagad élményeit.

Szóval a legújabb megállapításunk szerint: nem a cél a lényeg, és nem is az út. Korábban mégis az út metaforáját próbáltam időről időre megélni. Mindig is szerettem vonatozni, buszozni. Megnyugvással tölt el a gondolat, hogy haladok valamerre. Stagnálni nem jó, megállni veszélyes, aki nem képes a változásra, az meghal. Ha nem vagy képes változni, akkor halott vagy! Oké, de akkor hogy jön ide mondjuk a meditáció gyakorlata? Hiszen akkor leülsz egy helyre, elcsitítod a gondolatokat és mozdulatlan vagy. Igen ám, de a meditáció nem jelent stagnálást, aktív lelki folyamat. Megnyugvást hoz és a rezgéseid megtisztulását. Fontos fogalom itt a rezgés, azaz a hullámzás. Mert az élet hullám természetű. A dualitás világában élünk, ahol minden a két végpont között mozog, a jó és a rossz, a hideg és a meleg, a yin és a yang között. Egyszer fent és egyszer lent. Dobog a szíved, lélegzel, pulzál az egész lényed, vibrálnak a csillagok és együtt mozogsz a széllel.

Ahogy elszántad magad arra, hogy a külső síkon megtedd a leghosszabb utazást, a maratont, ugyanúgy arra is elszántad magad, hogy belső utazásod során elérd a célt.

/ Sri Chinmoy: Külső futás és belső futás /

Amikor utazol, akkor is végpontok között mozogsz. Ha elindulsz kirándulni, hegyek és völgyek közt jársz, lent a pataknál, át a hídon és fel a magasba, a kilátók tetejére, hogy lent és fent is körülnézz. Azt mondod, hogy te fent szeretsz lenni? Van egy barátom, aki oda van a kilátókért, akkor teljes neki egy túra, ha legalább egy, de inkább több magaslatra is eljutott. Te is csak akkor vagy boldog, ha fent vagy? Na de a kilátóban sem maradsz örökké, gyönyörködsz a látványban, de egy idő után azt is megunod. Ahhoz hogy időről időre a csúcsra érj, néha lefelé is kell menni.

Tavaly tavasszal, a gépek világából kimentem a természetbe. Buszozás, vagy telekocsis utazások alkalmával, vagy más helyzetben, ha szóba elegyedtem egy ismerőssel, szívesen tettem fel a kérdést: mikor voltatok kint legutóbb a természetben? Megdöbbentő volt számomra, hogy a legtöbben az idejét sem tudták. Lehet, úgy felfogni, hogy macera, poros leszel és izzadt, és kinek van kedve szenvedni a kaptatókon fölfelé, szemernyi árnyék nélkül, mindezt minek, csak hogy elmondhassam, hogy voltam valamerre? Járhat a problémákon az agyad a caplatás közben is, kárhozhatod a sorsot, amiért ilyen rútul bánt veled. Nem elég a sok napi gond, még erre a hülye túrára is el kellett jönni! Ez mind ott van a pakliban, de ezeken túlteszed magad és felemeled a fejed. Megállsz egy fa árnyékában, veszel egy mély levegőt, sóhajtasz, látod ahogy a fák koronája egyszerre ring, valami titkos zene dallamára, a madarakkal együtt szállsz az égen, átéled hogy valami nagyobb dolog része vagy. A természetjárás számomra elsősorban egységélmény, ahol megélhetem hogy egy vagyok a természettel. Jó oké, máshol is meg lehet élni ezt, de odakint minden annyira szép, és ha te is ennek a része vagy, elfogadod és beismered, hogy te is pont így vagy tökéletes!

Mivel nem jártam még olyan sok helyen a világban, például az El-Camino is olyan dolog, amit szeretnék megtapasztalni egyszer (a tervem még ezen a nyáron megvalósult. itt írok az élményekről). Más miatt is vágyhat az ember külföldre, sok fiatal úgy gondolja, hogy odakint van a perspektíva. Elindulsz, elmész másfelé, hogy majd ott leld meg a szabadságot, hogy majd ott teljesedj ki. Így helyezzük magunkon kívülre a dolgot, így tesszük valami harmadik dologtól függővé önmagunk boldogságát. Valójában azonban nincs szükség külföldi éltere, vagy utazásra és túrára ahhoz, hogy boldogok legyünk. Egy út persze hozhat érdekes tapasztalatokat, élethelyzeteket, amik révén jobban megismerjük magunkat. De egy helyben ülve, belső munkával is elérhető mindaz, amivel a távoli hegyek és völgyek kecsegtetnek.

Nem a főnököm kihagyott telefonhívása vagyok.
Nem a több ezer olvasatlan levelem vagyok.
Nem a feladatlistám vagyok.
Nem a facebook profilom lájkjai vagyok.
És nem az ebédszünetem gyorskajája vagyok.
Én vagyok.
Én vagyok a levél, ami a vállamra hull.
Én vagyok a fű a talpam alatt,
a szél, ami a fák között fúj.
Én vagyok a kövek közt folyó víz,
az ujjaim közt pergő termőföld.
Én vagyok a döntés, amit én hozok meg.
Én vagyok a természet.

/ WWF: I am nature. And who are you? /

A cikk írása közben leltem egy blogbejegyzésre, ami más formában, de jól összegzi az utazásban rejlő lehetőségeket. Ha érdekel, olvasd el Gál Kati cikkét arról, hogy szerinte mi az a három tévhit az utazásról.

Összefoglalva: túrázni és utazni jó dolog, de nem kell ahhoz, hogy boldog legyél. Lehetsz kiegyensúlyozott és elégedett az életeddel, akkor is, ha egy helyben maradsz. Elégedetlenség akkor önthet el, ha lebeg egy cél a szemed előtt, de te mégsem teszel érte. Épp ezért, a bölcs Yoda mester szavaival szólva: tedd, vagy ne tedd, de soha ne próbáld!

Fotó: Indre Lelertaviciute