Metamorfózis

Néha elérkezik az életünkben egy-egy olyan pont, amikor gyökeresen megváltozik valami. Bennünk, körülöttünk, de általában az egyik miatt a másik is átalakul.

Veled mikor fordult elő ilyen legutóbb? Van hogy nem is emlékszünk rá, vagy a jelenben nem is tudjuk, hogy pont ez az a pillanat.

Egy saját élményemről szeretnék most mesélni nektek. Arról, hogyan találtam vissza hosszú tévelygés után az igaz útra. Na persze mindenkinek más az igaz.

A történetet kezdetén, lassan két éve, elhatároztam, hogy építek egy bivalyerős számítógépet. Az előtt, az egyetemen és a munkában is laptoppal rohangáltam. Szabad voltam, mint a madár. De az elhatározásomban benne volt, hogy most már gyökeret ereszthetek. Valami a koponyám mögött erre a szűk, digitális kaleidoszkópba húzott befelé. A gép hónapról hónapra egyre több és jobb alkatrésszel bővült. Végül elkészült a szörnyeteg. Hosszú órákat töltöttem az extra szélesvásznú monitor előtt, a legújabb játékok bűvöletében, idegen világokat bejárva. Volt hogy hajnalig, üres aggyal, csík szemmel, zombiként, száguldoztam egy óriási sziget autópályáin, a GTA 5 világába merülve. Hétköznapok és végtelennek tűnő hétvégék múltak így el.

A történet csúcspontja felé most tartunk félúton. A párom is érezte, hogy valami nincs rendben. Ő másba volt belemerülve. De egy ideje csak gyártottuk egymás mellett a hétköznapokat, valódi kapcsolat, kapcsolódás nélkül. Néhány hét és hónap alatt eljutottunk arra az elhatározásra, hogy négy év után külön folytatjuk az utunkat. Egy másik lakásba költöztem. A gép is új szentélyt kapott, a nappali közepén, egy masszív és erős fa íróasztalon.

Napjaim sokáig hasonlóan teltek, mint korábban. Egy napsütéses tavaszi napon a munkából hazaérve mégis valami máshogy történt. Szokásomhoz híven betettem valami zenét, készítettem egy jó gazdag vacsorát. Rántotta, hagymával és egyéb zöldségekkel, magos kenyér, bögre tejjel. Majd leültem a szélesvászon elé, hogy még az első falat előtt találjak valami jó filmet a vacsora mellé. Hosszú percekig görgettem a listákat. Több portálon is kutattam, olvasgattam az ajánlókat és lapoztam. Majd egy órán át keresgéltem, mindhiába. Aztán egyszer csak megvilágosodtam. Rájöttem, hogy nincs olyan film a világon, ami le tudna kötni. Mindegyiket láttam már. Vagy ha nem is, akkor sem tudott nekem egy sem újat mondani. Ennyi hát? Itt a vége? Sem az internet, sem a színek a fények, sem a képek nem tudtak többet adni. Kikapcsoltam a gépet.

Nyugatra néz a lakás. Az aranyló vörös naplementében leültem a szoba közepére. A kis asztalnál, csendben nekiláttam a vacsorámnak. Bennem is csend volt és figyelem. Talán akkor, legelőször tapasztaltam meg az étkezés szertartását a maga teljességében. Minden mozdulatra és ízre, színre, illatra figyeltem. Élmény volt, anélkül, hogy más ingereken tovább éheztettem volna az agyam, elektromos szmogtól, zajoktól és mozgóképektől mentesen.

Utána még napokig nem kapcsoltam be. Kimentem a természetbe és megéltem a sétát is, a levegőért, a napfényért és magamért. Egy hónapra rá eladtam az számítógépet. Helyette egy sokkal szolidabb masina került az asztal mellé, alapvető funkciókért. Nem kell gépi játék. Kiéltem magam benne. Már nem volt többé szükségem e fajta szórakoztató rendszerekre. Helyette túrázni kezdtem és nyitott szemmel járom a világot azóta is. Ekkor léptem arra az útra, ami a blog íráshoz is vezetett. Gyere velem te is egy darabig! Szabadítsd fel magad! Emeld fel a Földet! Teremts!

/ Kép forrása: ozvena metamorfozy by RolandStoklas /

Gépember és a kapcsolatok

Augusztus 20.-án reggel, az előző estétől fáradtan lesétálok a ház melletti ABC-be, hogy legyen tej a reggeli kávéhoz és kenyér holnapra. Zárva. Ekkor kaptam a fejemhez, hogy tényleg: ünnep nap van! István király, az államalapítás és az új kenyér ünnepe. Annyira egyértelmű volt a számomra, hogy ha kell, akkor ott a bolt és megveszem ami kell. Ahogy egyértelmű az is, hogy ha valakivel kapcsolatba akarok lépni, akkor előveszem a zsebemből a ketyerét és ráírok messenger-en, vagy az old-school módszer szerint felhívom telefonon.

Ma már nem is divatos, inkább elkoptatott kifejezés a "kommunikáció". Régen ez hogyan volt? Most hogy van? Az ismerőseimtől időről időre hallom, hogy régen mennyire jobb volt minden. Az oktatási rendszer is jobb volt, a gyerekek okosabbak voltak és a beszélgetés úgy zárul, hogy bezzeg a mi időnkben. Az érdekes az, hogy több száz évnyi irodalmat átlapozva más korokban is elhangzik ez a kijelentés. Az egyiptomiak is biztos sajnálták az elmúlt korok dicsőségét. De minek? Itt vagyunk, most vagyunk, ami ma van, az sem rosszabb vagy jobb mint ami máskor volt.

Ezzel most meg is ölhettem volna az egész cikket. Jó, hát akkor "lárifári", miről is beszélünk kérem? Ha minden jó úgy, ahogy van, akkor nincs miről kommunikálni. A mai, modern elvadult világunk védelmében írom ezt a cikket. Hogy könnyebb legyen elfogadni. De lehet velem szembe is szállni. Vizsgáljuk meg együtt a helyzetet.

Azzal, hogy mindig a kezünk ügyében van a kapcsolathoz szükséges eszköz, a folyamatos kapcsolódás illúzióját éljük át. Persze az illúzió nem teljes, hiszen képesek vagyunk attól még magányosak érezni magunkat; tudjuk hogy nem valóság, mégis rajta csüngünk éjjel-nappal. Digitális kapcsolatfüggők vagyunk. Tisztelet a kivételnek. Bár ha ezt a cikket olvasod, valószínűleg Te is a csoport tagja vagy.

Valódi kapcsolatot jelent az, hogy a facebook felett a kijelzőn koptatod a bőröd? Le-föl jár a hüvelykujjad, mint a motolla, nézegeted a képeket, egy kattintással véleményt nyilvánítasz. Elhitetjük magunkkal, hogy ez valódi, ez értékes, ez egy olyan dolog, ami megfelelő és szükséges. Mi lenne a jó megoldás? Talán... ahelyett, hogy szombaton délelőtt a telefonba temetjük az arcunkat, inkább fel kellene keresni az embereket és napfényes élményeket szerezni. Ha együtt vagyunk, akkor pedig egymással foglalkozni és a zsebünkben vagy a táska mélyén hagyni a ketyerét?

A digitális kommunikáció is emberi eszköz, amit jól és rosszul is lehet használni. Sokkal hatékonyabb, mint a füstjelek, a levelezés, vagy a "csókolom, Pistike lejöhet játszani?". Az élvezeti cikkekkel az a baj, hogy az emberek nagyon nehezen tanulják meg őket ésszel használni. Legyen szó hétköznapi drogokról, kulináris vagy testi élvezetekről, mindig akadnak olyanok, akik elvetik a sulykot. Az internet és a telefon is óriási kánaánt tár elénk, annyi mindenből választhatunk, használhatjuk jól is, de micsoda kísértésnek vagyunk kitéve. Elringat és elfeledtet minden mást, elhiteted magaddal hogy másra nincs is szükséged. Közben elfelejted hogy miért is kezdted használni. Azért vetted a kezedbe, hogy kapcsolatba lépj a többiekkel.

Szóval nem baj, ha a buliban egymás fényképeit nézegetitek és persze új fotók is készülnek. Nem baj, ha naponta többször megnézzük hogy mi történt a barátainkkal. De az sem baj, ha mindezt személyesen is megtesszük. Egy bölcs ember egyszer azt mondta: a legértékesebb amit egy másik embernek adhatsz, az az idő, amit vele töltesz. Minden más lényegtelen. Szóval amondó vagyok, a sok okostelefon meg a számítógépesített világ jó, ha jóra használjuk. De eszköz legyen a kezünkben, ne pedig cél. Ha úgy érzed, most ez nem így van, szabadítsd fel magad!

Fotó: tzadman

Dualitás pro és kontra

Ha az otthonunkban teszünk-veszünk, vagy ha a világ dolgait szemléljük, van egy nagyon egyszerű de mégis nehezen észrevehető szabály, amit az események, érzések, jelenségek kategorizálására használunk. Bármi is történik a világban, az emberek általában kétféleképpen gondolkodnak. A férfi és a nő; fent az ég, lent a föld; éjjel sötét van, nappal világos; nyáron meleg, télen hideg; egyszer boldogok vagyunk, majd szomorúak. Rengeteg ilyen ellentétet felsorolhatnék még példának, de azt hiszem már ebből is érthető miről beszélek. Valahogyan, akármiről is legyen szó, az elménk képes arra hogy az adott témával kapcsolatban ilyen bipoláris formában gondolkozzon. Mert ez mindenben benne van. Vagy az is lehet, hogy mi tesszük ilyenné?

A matematikában is ismert kifejezés a dualitás. Az elemi logika-elmélet értekezik róla, mely igaz-hamis ellentét párokkal dolgozik. Ahol az egyik ellentéte a másik. A számítástechnika is ennek a csírájából fejlődött ki. A nullák és az egyesek kódját hívják binárisnak; ez áll a legközelebb a kézzelfogható, anyagi világhoz; hiszen egy hang lemez korongján is két információ van, mélyedés vagy kiemelkedés. Ennek a két értéknek a folyamatos változásából tudja az olvasó, hogy milyen zenét kell játszani; lassú legyen, lágy és ölelő, vagy gyors, vad és elsöprő.

De hogy jön ez az egész a spiritualitáshoz? Miként kellene ezek fényében (át)értékelni az életünket? Valahogy meg kellene tanulnunk feloldani ezt a gondolkodást és nem úgy vélekedni a dolgokról, hogy az jó vagy rossz. A szocializációnk közben megtanultunk egy-egy mintát, amit a társadalom úgy általánosságban így vagy úgy értékel. Például: a gyilkosság rossz, az ölelés jó, a szexualitás az tabu (rossz), a pénz az jó, a szegénység rossz, stb. Na már most ezeket így is lehet nézni, de ezek az ítéletek mind helyzetfüggőek. Tegyük fel, hogy egy ismerősöd balesetet szenved és eltöri a gerincét, mind nagyon sajnáljuk, hiszen ez egy szörnyű dolog, azt mondjuk rá hogy rossz. Viszont a baleset miatt egy csomó dolog máshogy lesz majd, ha most nem töri el a gerincét, akkor fél év múlva depresszió miatt a öngyilkos lesz; így viszont találkozik a kórházban élete párjával, gyerekeket vállalnak, boldog életük van, az egyik gyermekük híres ember lesz, Nobel-békedíjat kap a munkájáért. Most akkor a baleset az jó volt, vagy rossz? Ugye? Egy kicsit tetézem a történetet, a másik gyermeküket mondjuk elrabolják és terroristát faragnak belőle, több ezer ember haláláért lesz felelős. És most? Akkor az a baleset jó volt, vagy rossz? Vitatkozni lehet rajta, de valójában nem lehet eldönteni. Innentől fogva rá kell jönnünk, hogy a lelkiismeret furdalásnak sincs semmi értelme. Miért hibáztatnánk magunkat bármiért is? Lehet, hogy nem jól tettem valamit? Nincs jó és nincs rossz, így hát a semmiért stresszelem magam; akkor meg minek? Ha megszüntetjük a bennünk dolgozó folyamatos ítélkezést, nyitottabbak, elfogadóbbak és boldogabbak leszünk. A legszebb jókívánság ennek mentén: legyen meg Isten akarata. Legyen úgy, ahogy lennie kell. A többi ellentétpárról is lehetne még értekezni, egy másik alkalommal biztos előkerülnek még, addig is: szegény az, aki többre vágyik!

Ha egy tányérról levest ettél, az üresen maradó tányérra azt mondod: piszkos; pedig nem tapad rája más mint annak a levesnek maradéka, melyet előbb mint tisztát ettél. A trágya a szoba közepén mocsok, a gabonaföldön éltető-erő. Így van mindennel, ami tisztának, vagy mocskosnak tűnik; semmi sem önmagában jó, vagy rossz, csak a helyzete szerint.

/ Weöres Sándor /

Kicsit vissza kanyarodva az informatikához. Ki hallott már a quantum számítógépekről? Egyeseknek ez nagyon sci-fi-nek hangozhat, de olyan világot élünk, hogy ez a dolog már létezik. Konkrétan a Google is rendelkezik ilyen vassal. A lényege az, hogy nem bináris rendszerben üzemel, mint a mi otthoni ketyerénk, vagy amin éppen ezt a cikket írom. Attól olyan gyors és hatékony, mert nem csak két állapottal dolgozik, hanem hárommal. Az "igaz" és a "hamis" mellett a harmadik a "talán". Ebben a "talán" állapotban az igaz és a hamis között vagyunk, valahol. Azaz ebben a gépben a quantumbitek egyszerre több állapotban is létezhetnek.

Egy másik elgondolás szerint részhalmazokról beszélhetünk, azt mondja: minden rossz jó, de nem minden jó rossz. Ebből a nézőpontból feloldódik a dualitás, mert csak egyetlen dolog lesz (a nagyobb halmaz) és így elfogadjuk azt is, ami korábban rossz volt és így jóvá formáljuk. "Pozitív gondolkodásnak nevezik azt, amikor megértem, hogy bármi ami történik velem, még ha kifejezetten kellemetlen vagy rossz, csakis a javamat szolgálja."

Egyesek hisznek az evolúcióban. Szerintem is létezik ez a jelenség. Utólag van bárki is, aki elítélné azt, hogy az állatok kimásztak a vízből és felkapaszkodtak a fára? Az evolúciót is a nehéz dolgok mozgatják, ha nem törsz el, hanem rugalmas vagy és alkalmazkodsz, akkor túléled. Itt vagyunk, MOST vagyunk, innen mindent jó látni. Az élet másik fontos eleme az egyensúly. Nem az a lényeg, hogy fent vagyunk, vagy lent, hanem hogy egyensúlyban vagyunk. Ha ezt megértjük, többé nem törnek le a "rossz" események, és a "jónak" sem tulajdonítunk eltúlzott jelentőséget. Folyamatosan mozgásban vagyunk, örömmel nézünk az utunk elé és bármi ami jön, azt felhasználjuk a továbbjutásban.

Egy házam van, annak az égbolt a teteje

Remélem nem sértek meg senkit az alább leírtakkal. Előrebocsátanám, hogy tiszteletben tartom mindenkinek a világfelfogását, hiszen minden ember szuverén joga, hogy úgy gondolkozzon a világról, ahogy azt az ő kultúrája, egyénisége diktálja.

Szálltunk már korábban is hasonló magasságokba, amennyiben úgy gondolod, hogy benned is ott van az a nagy erő, akkor olvass bele a történetbe, ahol egy látóval találkoztam.

Sok más gondolkodó is megfogalmazta már azt, amit itt leírok. Én magam Müller Péter könyveit bújtam még középiskolás süldőként és az ő szavai hatottak rám leginkább. Persze lehet hogy ezen gondolatok összessége "ellentmondásosabb, mint Oolon Coluphid filozófiai bombaként robbanó trilógiája: a Hol Tévedett Isten, a Még Néhány Isten Legsúlyosabb Tévedéseiből és a Végül Is Kicsoda Ez Az Isten Egyáltalán?" /Douglas Adams/

Mindig is problémám volt azzal, hogy egy harmadik személy mondja meg nekem, hogy miben higgyek. Ilyen harmadik személy pozíciójában áll számomra az egyház is. Az egyetemi évek alatt találkoztam Akkezdet Phiai második albumán feltűnő dalszöveggel:

"Egy házam van, annak az égbolt a teteje
Padló a végtelen föld, falak nincsenek.
Apám a nap, a hold anyám, csillagok a gyermekek
Határtalan horgolják illatok a kertemet" /AKPH - Egy ház/

Tulajdonképpen az egész cikket eme dalszöveg köré építhetném, mert azt hiszem a vallásfelfogásomat ez fogja össze a lehető legtömörebben. Először azt a címet akartam adni, hogy "Vallás, Isten és egyéb állatfajták", de aztán meggondoltam magam.

Szóval a legtöbb kultúrában van valami, szemmel nem látható, külső erő, amiről azt tartják, hogy mindent és mindenkit irányít. Legyen az az Univerzum energiája, Isten, Zeusz, Odin, Virakocsa, Utu, Szúrja vagy akár Allah. Még a többistenhit szereplőit is mind felsorolhatnánk. A lényeg, hogy az összes vallás ugyanazt írja le, csak más formában. A legjobban ez a formális különbség úgy írható le, mint az egyes népek nyelvei. Máshogy cseng, mások a nyelvtani szabályok. De mindegyikkel képes vagy arra, hogy kérj egy pohár vizet, vagy elmondd a szeretteidnek hogy fontosak a számodra. Innentől kezdve az összes vallási háború értelmét veszti.

Aztán ott vannak a vallások megvilágosodott képviselői. Jézus, Krisna, Buddha és Mohamed. Amikor ők éltek, a tetteik és szavaik nagy hatással voltak a körülöttük élőkre. Ők megvilágosodtak és a többi, kevésbé fejlett ember úgy gondolta, tovább kell vinniük mindazt amit tőlük kaptak. Elkezdtek nagy könyveket írni, vallási útmutatókat. Ünnepeket és szertartásokat teremtettek. Majd jöttek az írások újabb és újabb értelmezői, akik nagyon sok esetben sajnos elferdítették az eredeti mondanivalót. Aztán ezek csoportjai összekülönböztek az írás értelmezésén és ebből lettek a konfliktusok. Holott meggyőződésem, hogy a háború sosem vezet semmi jóra, és pláne nem képviseli Jézus és Buddha szellemiségét.

Persze hogy mi az a jó és mi az a rossz, az egy másik fejezet témája lesz. Röviden csak annyit róla, hogy ez csak nézőpont kérdése. Egy idő után eljuthatsz arra a gondolatra, hogy: minősítés nélkül, bármi is legyen az, arra szükség lehet. És akkor már mindegy, hogy mások jónak vagy rossznak tartják.

Engem megkereszteltek. A családban megtartjuk a keresztény hagyományok nagy részét (karácsony, húsvét). Ennek ellenére inkább pogánynak vallom magam. Ez azt jelenti, hogy nem sorolom magam egyházba, inkább a természeti erők működésében hiszek. Az ateista működés kicsit más. Ők nem hisznek semmiben, bár a materializmus is egyfajta hit. Miben hisznek ők? A fizikában, a tudományban? Nekem is volt néha ilyen életszakaszom és néha elő is jön, amint kételkedni kezdek abban, amit korábban már átéltem. Ja igen, mert már átéltem hogy létezik valami, ami nem tudatos és mégis körülvesz minket, valami ami összeköt. Mennyi olyan élettörténetet hallottam már, ahol a minden hájjal megkent kutató, tételek és bizonyítások mezején lovagolva végül eldobta a jegyzeteit és rájött, hogy van amit nem lehet megmagyarázni. Nem azért mert nem létezik, hanem azért mert nincs rá képlet, nem vagyunk képesek mesterségesen előállítani. Mondjuk nincs is rá szükség. Az ilyen dolgokat természetességében érdemes átélni. Meg azt is tartják sokan, hogy ami igazán értékes az életben, az ingyen van, minden másra ott a jurokárd mászterkárd (nem fizetett reklám, puszika a bankos lányoknak).

Ami kint, az van bent, ami fent az van lent... ezt most nem a Tankcsapdától idézem, bár ők is megírták. Ősi keleti bölcsesség. Ha kint van valami Isteni, akkor bent is van. Szóval nem kell kívülre helyeznünk a nagy szőrös, szakállas fószert. Olyan mintha az egész univerzumnak lenne egy Schrödinger macskája, aki lehet hogy él, lehet hogy halott, de a szőrszálakat már otthagyta mindenütt.

A tudományon lovaglóknak álljon most itt egy kis történet arról, miképpen "tért meg" egy materialista. Középiskolában olvastam egy könyvet, Brian Weiss: Lélektársak. Pont azért is volt életem meghatározó írása, mert olyan hatással volt rám, amitől kinyílt a szemem. És igazán jól csak a szívével lát az ember, így a szív is. A főhős évek óta pszichológiát tanít és gyakorol az egyetemen, kutató és doktor. A fő szakterülete a regressziós hipnózis. Ez arról szól, hogy a pácienseket módosult tudatállapotban vissza viszi az előző párkapcsolataik helyszínére, gyermekkorba és az anyaméhbe. Majd egy orvosilag szakmaiatlan és kockázatos döntéssel, a páciens egészségét kockáztatva, még korábbra. Előző életeknek lehetünk tanúi, elkopott nyelvjárásoknak és holt nyelveknek. Olyan életeken át tartó kapcsolatokat tár fel, amik időről időre megismétlődnek, több páciensnél is. A könyv írásakor már több száz ember osztotta meg vele az emlékeit. Valamiért ez a könyvélmény megtanított szeretni mindent és mindenkit.

- Pista! Hallom beiratkoztál valami reinkarnációs tanfolyamra?
- Igen. Kicsit drága volt ugyan, de mondom magamnak, üsse kavics! Egyszer élünk!

Müller Péter szerint Jézus tisztában volt azzal, hogy van több élet. Hogy jól vagy rosszul tette, hogy "hazudott" nekünk róla, az teljesen mindegy. Az indiai vallásokban általában hisznek a reinkarnációban. Valaki ezzel együtt tud fejlődni, megint mások lustán belekényelmesednek az életbe, mondván: minek gürcöljek, mint egy állat, ha még úgyis visszajövök. Inkább élvezem az életet és mindenki hagyjon békén!

Péter még azt is felvázolja, hogy mielőtt a világ született egy nagy óceán volt a mindenség. Egység. Aztán az egyén meg akart nyilvánulni, kis cseppekként kiszakadtunk az egységből. Azóta csak néha éljük át azt. Ha egy párkapcsolatba belecsöppenünk, egy pillanatig jó, aztán lázad az egó. Aki megvilágosodik, visszatér a forráshoz. Csá Buddha, Csá Jézus. Találkozunk a klubban.

Ha van kedved, oszd meg velem Te miként gondolkozol minderről. Hamarosan újra találkozunk.

Addig is jó utat!

Fotó: exkub