Az írás címe az is lehetne, hogy "Beszélgetések Istennel", mindezt Nale Donald Walsch könyvének borítóját tükrözheti. Akár azt is szívesen látnám a felső sorban, hogy "Mit keresett Isten a hálószobámban?", de ezt a jól csengő címet A. J. Christian már magáénak tudhatja. Vagy akár Eckhart Tolle gondolatait is ide idézhetném, miszerint mindannyian istenek vagyunk. Vagy az ezredfordulón megjelent magyar kisjátékfilmből, az uristen@menny.hu-ból is idézhetnék, "Ha bajod van, mondd el bátran, segítek! Én vagyok az Isten. (...) Én is Isten vagyok, hát az tök jó. Na gyere, megiszunk egy sört, elszívunk egy cigit. Asszimilálódni kell".
Legyen ez a felvezetése annak a beszélgetésnek, amit alább megosztok veletek. Ha szabad ilyen, tegező formában tisztelnem az olvasó közönséget. Asszimilálódni kell. :)
Mosollyal fogadott, megkínált ásványvízzel és kandírozott pamelóval. Egy korty víz után leültem a sarokkanapé másik oldalára.
- Nem tudom, hogy a másoktól mit hallottál rólam, biztos megvan annak az oka, amiért eljöttél hozzám, lehet hogy találkoznunk kellett.
- Mondjuk, hogy hiszek az ilyen fogalmakban, mint a "sors", bár ez lehet éppen a véletlen műve is. Igen, hallottam rólad.
- Sokan furcsának, vagy kuruzslásnak tartják az a dolgot, amivel foglalkozom. Bár a valóságban ez a tevékenység sokkal közelebb van az emberekhez, az életünkhöz, mint eme előítéletek. Látónak lenni nagy felelősséggel jár, akkor is így van, ha a döntéseinket egy amolyan "misztikus" külső hatalom irányítja. Valójában persze mi magunk vagyunk az az energia, amit mások magukon kívülinek látnak.
- Mintha kerülnéd azt a kifejezést, hogy jósnő.
- Valóban, mivel nem tartom magam jósnak. Pejoratívvá vált kifejezés ez is. A Delphoi Jósdában is, a sorra oda zarándokló nagy hatalmú vezetők, olyan jóslatokat kaptak, amit a hallgató úgy értelmezett, ahogy szeretett volna, ami a saját érdeke. Így mindenki azt kapta ott, amit szeretett volna.
- Vajon jó volt a zarándoknak, hogy azt hallotta amit?
- Nincs olyan hogy jó, vagy rossz. Inkább úgy mondtam, hogy szükséges. Azt hallotta, amit kell. Fogjuk a sorsra, ha akarod.
- A napilapokban és az interneten olvasható horoszkópokkal mi a helyzet?
- Szerintem sejted te is. Nem valódi emberi kapcsolatból született tanács vagy meglátás az, csak egy általánosítás. Egy kutatás során több csoportot bevontak egy kísérletbe, ahol véletlenszerűen kiválasztott korú és nemű embereket ültettek le egy teremben, majd kiosztották nekik a számukra, személy szerint elkészített horoszkópjukat. Mikor azt kérték tőlük, hogy tegye fel a kezét az, aki nagyobb részt helyénvalónak gondolja az olvasottakat, szinte mind jelentkeztek. Majd azt kérték, hogy a saját horoszkópjukat nyújtsák egyel előre és olvassák el a másikét, kiderült hogy mindegyik papíron ugyanaz a "jóslat" állt.
- Ezért nem szeretnéd, ha jósnak neveznének?
- Nem ezért. Az nem baj, hogy több emberhez is eljuthat az üzenetem és hogy mindenki megtalálja benne amit keres.
- Akkor miért?
- Mert én nem jós vagyok. :)
***
- Örülök, hogy eljöttél hozzám. Arra gondoltam, elöljáróban mesélhetnél magadról egy kicsit. Milyen kérdések foglalkoztatnak, mi az amiről beszélgethetnénk?
- Akkor megpróbálom tömören összefoglalni azt, hogy ki vagyok én. Azaz hogy milyen főbb dolgok jellemzik a múltamat és a jelenemet. Hárman vagyunk testvérek a családban, van egy bátyám és egy nővérem. A szüleim nagyjából akkor váltak el, amikor én születtem. Édesanyám egymaga nevelt fel minket. Nappal dolgozott, délután a házimunkát végezte és velünk törődött. A ránk szánt ideje persze nem volt elég (de, persze mégis pont annyi volt az, amire szükségünk volt). Egy háztartásban éltünk, de nem együtt. Inkább társas magányban. Tudod ez az, amikor az emberek szótlanul élik egymás mellett a hétköznapjaikat. Kevés volt a valódi emberi érintkezés. Csak gyártottuk egymás után a napokat. Valahogy most is ebben az életszakaszban vagyok. Magányosan. Itt felvetődhet a vád, hogy ismét egy ember, aki a szüleit hibáztatja, ahelyett hogy magába nézne. Ez nem másokra mutogatás, csak egy eset, amiben felismerhetjük, hogy hatással vagyunk egymás életére. Ez sem jó, sem rossz, csak egy történet.
- Én nem gondolom, hogy ezt így kellene megélned. A magány lehet értékes is. Ahogy te is mondtad, az ember társaságban is lehet magányos, ezzel együtt egyedül is élhet, úgy hogy közben mégsem magányos. Milyen kihatással volt ez az élethelyzet a korábbi tapasztalataidra?
- Az általános iskolában én voltam az osztály önjelölt bohóca, aztán az irodalom tanárnő szárnyai alatt versmondásba fogtam, nagymama oda volt érte és vissza, majd inkább a középiskolai színjátszó körhöz csatlakoztam, hogy hétről hétre a deszkára állhassak. Gördeszkáról is beszélhetünk, azzal is próbálkoztam; erősen középszerű szinten, olyan szinten, amire szükségem volt, egy normális ollie-t sem tudtam összehozni (ugratás deszkával), de azért kopott a flaszter. Aztán az egyetemi színpadhoz szegődtem, a Forrás-Színház tagja lettem, két évadot húztam le náluk, vándoroltunk az országban, az egyetem mellett nagyon jó élmény és munka volt. Ezen az úton jöttem rá arra, hogy miért állok ki a reflektorfénybe, a túloldalon a sötét negyedik fal mélységébe bámulva, ahol megannyi szempár néz rám. Banális, giccses, de mégis igaz, hogy mindezt azért tettem, hogy odafigyeljenek rám. A figyelemért, az elfogadásért, a szeretetért. Mások máshogy, én így voltam a szeretet koldusa.
- Mostanában is gyakorlod a színészetet?
- Igen is, meg nem is. Van itt Veszprémben ez a slam poetry, amit sikerült harmad magammal meghonosítanunk a városban, lassan hat évvel ezelőtt. Tudod mi az a slam poetry?
- Talán valamiféle költészeti dolog?
- Önmagában, az angol szleng szerint a "slam" (többek közt) ajtó becsapást jelent, a "poetry" pedig valóban költészetet, ahogy mondod. Egy slam poetry esten, adott (vagy szabad) témára az önjelölt költők (vagy inkább előadók), saját gondolataikat, verseiket mutatják be, adják elő. Vannak akik csak közönségként jönnek és vannak, akik előadnak.
- Akkor ezzel foglalkozol mostanában?
- Egy éve nem voltam ilyen rendezvényen. Átadtam a főszervezést. Nem erre akartam koncentrálni. Az egyetemi, színházi világban is arra jöttem rá, hogy "csak" középszerű színész lehetek. Voltak jó pillanataim, de úgy gondoltam, hogy ha nem tudok kimagaslót alkotni, akkor inkább nem ezt választom hivatásomnak. Ez olyan, mint egy párkapcsolat, szeretsz valakit, fontos a számodra, mégis egy idő után elengeded, mert nem adhattok többet egymásnak, vagy ha mégis, akkor azt más formában, mint a korábbi közös életben.
- Két dolgot kérdeznék ezek kapcsán. Mit tekintesz most a hivatásodnak, illetve hogy mi is a helyzet a párkapcsolattal? :)
- Jelenleg programozóként dolgozom egy webes technológiákkal foglalkozó, nemzetközi cégnél. Budapesten van a főhadiszállás, de Balatonfüreden is van egy irodánk (azaz már kettő), ahol nap-mint nap új kihívásokat találhatok, hasznos lehetek, bővíthetem és bevethetem a tudásomat. Jó dolog, ha az ember elmondhatja magáról, hogy azzal keresheti a kenyerét, amit igazán szeret. Az élet sok területe közül most úgy gondolom, hogy a hivatásom az amivel teljes mértékben elégedett vagyok. Jó lenne, ha mások is megtapasztalhatnák ezt, igazán jó érzés. Egész életemben, sosem szerettem volna gyárban dolgozni, szalag mellett, napszámban. Egyszerűen nem lettem volna rá képes. Szerencsére nem is így alakult.
- Ezt örömmel hallom. És a többi?
- Ezzel szemben a kevésbé sikeres része az életemnek a párkapcsolat. Ez is sokféleképpen lehet értelmezni, valójában mégis sikeres vagyok itt is, csak egy másik állapotát élem meg ennek. Egy párkapcsolat után vagyok, egy másik előtt. Éppen lezárok egy korszakot és értékelem azt amit adott nekem, ahogy azt is értékelem, amit a szakítás miatt éltem át. Sikerült átértékelnem az életemet, ahogy a kapcsolat is fontos volt a számunkra, a páromnak (továbbiakban BB) is minőségi változás, ha úgy tetszik felemelkedés jött kettőnk után.
- Az ember megél ilyenkor sok mindent, nehéz dolgokon mehet keresztül. A gyász mindegyik szakaszán keresztül mész, tagadás, harag, alkudozás, depresszió és végül elfogadás. Ezeket mind meg kell élni.
- Igen, ismerem a gyászt, a pszichológia alapjaival együtt megismertem az elméleti hátterét az egyetemen. Valóban átmentem rajta, de talán egy kicsit nyitottabb vagyok a változásra annál, minthogy ebbe belesüppedjek. A gyász is egy eszköz, eszköz arra hogy tovább haladjunk az úton. A szakítás után úgy éreztem, szeretném minél előbb pótolni a hiányt. Elkezdtem ilyen társkereső oldalakra regisztrálni. Érdekes tapasztalás volt, mert ilyet még nem csináltam. Képeket töltöttem fel, képeket nézegettem másokról és az alapján próbáltam döntést hozni. Vajon érdekes lehet-e a számomra ez a lány, vagy amaz a nő. Életkori szűrők, távolságbeli szűrők, vajon milyen messze vagyok hajlandó elmenni azért az ideáért, amit elém rakott "Hot or not", vagy a "Tinder". Azon csüngöttem, mikor kit érdemes bejelölni, mikor ki jelöl be engem. Teszteket töltöttem ki, önismereti utazás volt. Bemutatkozó szövegeket írtam. Miként aposztrofálom magam, mit válaszolok arra, ha azt kérdezik, ki is vagyok én.
- Volt valami eredménye a kapcsolat keresésnek?
- Az említett önismereti tapasztalatok mellett, nem. Azaz nem jöttem össze egy hölggyel sem, valójában rájöttem, hogy én nem akarom igazán. Vagy hát nem így. A való életben is találkoztam egy-két emberrel. Az önismereti rodeó, az önbizalom hiánya olyanokhoz sodort, akik az aktuális lelkiállapotomat tükrözték vissza. Próbáltam belátó lenni, magamhoz illő partnert keresni, de rövid időn belül rá kellett jönnöm, hogy ilyen téren nem tudok kompromisszumot kötni.
- Miféle kompromisszumot?
- Szóval úgy álltam neki a keresésnek, hogy efféle jelmondatot aggasztottam a küszöb fölé: "Ha eleged van a termékmintákból, ha játszmák helyett élni szeretnél, keress meg!". Mindezt azért, mert BB számára én voltam az első, évekkel fiatalabb volt nálam és valahol legbelül tudtam, hogy egyszer tovább kell lépnie, más féle tapasztalatokat szerezni. Közel négy évet töltöttünk együtt, szinte mindent kihoztunk egymásból, ami emberileg lehetséges volt. Ebből az időszakból két évet együtt éltünk, sokáig boldogak voltunk. Ez valamiért megváltozott, ő boldogtalanságként élte meg, én csak az láttam, hogy változni akar. Ha tetszik, újra bebábozódott hogy ismét pillangóvá válhasson. Valahogy ezt az élethelyzetet szerettem volna elkerülni, hogy újra egy szárnypróbálgató embert kelljen az útján elkísérnem, úgy hogy a végén én csak vesztek. Ezért kerestem korban és tapasztalatban hozzám illő párt. Ezt még most is szeretném, de másként.
- Ugye tudod, hogy nem kell ezt veszteségként megélned?
- Igen, persze. Ámbár úgy gondoltam, hogy az életem, az életünk egy közös és jó irányba tart. Persze mások voltunk már, mint a legelején. Változtunk, de más irányba. BB elvesztett engem, viszont talált valaki mást. Én elvesztettem BB-t és még egyedül vagyok. Így értem csak a veszteséget. Ő jobban áll a pontozó táblán, mint én. Ha lehet így fogalmazni.
- Mindent lehet. Az előbb valamilyen, "másféle" kompromisszumról beszéltél. Kifejtenéd bővebben?
- Ó. Nem szégyenlem magam a gyarló, esendő emberek közé sorolni. Ezernyi erényem mellett megannyi hibám és foltozandó lyukam van ezen a kopott posztózsákon. Szóval mindamellett hogy minőségi váltásra vágyom, olyan párra, aki megbecsül és ő maga is értékes, az életcélunk egy irányba tart, ezt a nemes "lelki" célt egyéb szempontok is kísérik. Okoskodhat az ember jobbra-balra, elsajátíthatja a világszeretetet, a lelki békébe is belekóstolhat, de ha párkapcsolatról van szó, akkor játszanak a hormonok, az eszmei motiváció nem válthatja ki az ösztönös vonzódást. Akkor is egy olyan nőre van szükségem, akit vonzónak találok! Nem kicsit, nem csak szimpátia vagy rokonszenv szinten, hanem olyan belső késztetéssel, hogy akármilyen ismeret nélkül, ösztönösen hajlandó legyek bármikor és bárhol együttlétbe bocsátkozni vele.
- Igen, értem. A szex irányít mindent és mindenkit. Néha el akarjuk veszteni a kontrollt, másra bízni magunkat, hogy az egyedüllétet elfelejthessük egy kis időre. Hogy másba feledkezhessük, hogy csodálhassuk a másik embert, a gyönyörű nőt, vagy a bámulatos férfit. Mert a férfinak valahol az kell, hogy bámulatos lehessen. Megmentő, hős, sikeres és erős vadász. A nő pedig úgy vágyik szépségre, hogy közben magasztalják, azaz sokra tartják, elismerik az érdemeit, amik nem a külsőségekből fakadnak.
Úgy látom, jó irányba tartasz. Mindenkinek megvan az útja. Én téged, ha hiszed, ha nem - ha már a látó "képességeimet" bevethetem - egy amolyan szerzetesnek látlak.
- Szerzetesnek?
- Igen. Mindezt a maga jó értelmében. Képzeld el, hogy már többször éltél, előző korokban, más tudatállapotban, más időben. Ha csak a fantáziádat használod és kikerüljük a valóságot, akkor is megértheted, milyen értékes tapasztalatok ezek. Ha pedig a valóságban is így van, valamilyen véletlennek köszönhetően kiderülne, hogy valóban létezik előző élet, ha valaki úgy mesélne róla, hogy mások higgyenek neki, ha egy valóban kétkedő, kritikus mindent eldöntő bizonyítékkal szolgálna, a kétkedők akkor is kételkednének és az igazság akkor is igazság maradna. Bizonnyal van egy célod az életben és vannak olyan részek is, amiknek nem ismered az okát. Lehetne ezeket mind a véletlenre fogni, vagy magyarázatot lelni egy mesében, hogy mind puszta véletlenségből, vagy véletlenek sorozata miatt vagyunk itt, a Földön. Valójában ez mind igaz. Egy valamiben azonban a kétkedők és a többiek is egyet értenek, hogy el akarnak jutni valahova. Van egy céljuk az életben, persze van több céljuk is és vannak, akik csak a következő szendvicsig, új mobiltelefonig, nagyobb kocsiig, még egy párkapcsolatig képesek előre tekinteni. Valójában minden összefügg, de nekünk nem feladatunk, hogy mindezt átlássuk, hogy gondolatokkal átfogjuk és megértsük. Persze ha mégis felfogunk belőle valamit, az nem baj. A vallások követői is egy ilyen elképzelt rendszerben hisznek, valamiben, ami értelmet és célt ad a számukra. Ha másként nem tudják értelmezni az ok-okozati rendszert, a láthatatlan erőket, akkor egy harmadik félre vetítik ki mindezt a cselekedetet és azt mondják, hogy Isten műve. Mindannyian részt veszünk ebben a történésben, ez az élet és a mi tevékenységünktől, egy szeg beverésétől, egy csavar meghúzásától, egy kézfogástól, egy öleléstől változik a világ. Mi magunk alakítjuk. Nem kell értenünk, csak élnünk benne, pillanatról pillanatra megélhetjük a bennünk lévő istenit.
- Sosem gondoltam úgy magamra, mint egy istenre.
- Nyilván ne olyan dolgokat képzelj el, mint a szuperhősöknél. De mégis szuper erőssé tehet minket, ha az kell, képesek vagyunk megvédeni azt, ami számunkra fontos. Megszólalni, mikor legszívesebben összekuporodnál és üvöltenél a fájdalomtól. Képesek lehetünk még egyet lépni, ha már elfogyott minden erőnk, szembenézni az igazsággal, ami előttünk van, elfogadni mások hibáit, elfogadni a sajátunkat. Jó döntést hozni, amikor mások már nem hisznek bennünk, úgy beszélni hogy mások akkor is megértsék, ha nem a mi nyelvünkön beszélnek. Ez mind isteni ajándék, pillanat, mikor megérint minket az a belső világ, amiből születtünk. Egy vékony ezüstfonálon csüng az életünk és a világot mozgató kéz ezeken játszik, mint megannyi hárfán vagy xilofonon.
- Ez úgy tűnik, mintha valami emberfeletti teljesítmény lenne. Egyszer azt olvastam, hogy az ember csak 40 %-át érte el a saját teste határainak, amikor az agy már azt mondja, hogy elég, nem bírom tovább. A profi katonák a kiképzési idő alatt, ezt az értéket, a sok kitartó önsanyargatással kitolják 70 %-ig, tovább mennek, mint ahogy a tudatuk engedné őket, szépen lassan tornázzák fel a fájdalomküszöbüket, a türelmüket és az állóképességet.
- Ettől persze ők még ugyanolyan emberek, mint mi; ugyanúgy bennünk is megvan ez a potenciál, mint bennük. A belső értékeinket mi is ugyanúgy kiaknázhatjuk, ahogy ők.
- Igen, gondolom. Egy korábbi ponthoz visszatérve, nem annyira látom át, mégis milyen kapcsolatban áll az, hogy amolyan szerzetesként vagyok itt és hogy korábbi életekben is élhettem már?
- Úgy látom, hogy amolyan összegző élet a tiéd. A korábbi tapasztalatokat újra megéled. De csak piciben, valójában azért vagy itt, hogy felülről tekinthess a körülötted lévő dolgokra. Mindezt azért, hogy megértsd mi és miért történik most veled. Mi az, ami benned van és mit már nem kell megtenned és mi az amit még igen.
- Akkor éljek úgy, mint egy remete?
- Nem erről van szó. A szerzetesként működés, nem jelenti azt, hogy remete is vagy. Ahogy a társaságban is lehet valaki magányos és egyedül is lehet valaki kapcsolatban önmagával és másokkal. Tehát a szerzetesi élet egyiket sem jelenti. Ez csak egy létállapot, néha tudatállapot, néha egy belső érzés. De ha ez valóban így van, úgyis meg fogod élni, vagy már tudod is, hogy mire céloztam.
- Igen, lehet. Egyszer egy belső utazáson, felidézve a "Harcosok klubbja" című film képsorait, ahol a spirituális vezető azt mondta a betegeknek, hogy: "Csukd be a szemed, nézz mélyen magadba, végy mély lélegzetet és nézz körül. Találd meg a helyet, ahol lenni szeretnél, majd vedd észre, hogy valaki figyel téged. Jót akar, barátságos, ő a te belső állatod." Felfedeztem magamban, hogy az én belső állatom a teknős. Ha a szerzetesi működéshez kellene hasonlítanom ezt a lényt, úgy gondolom kifejezetten jó választás lenne. A teknős egy bölcs, türelmes, szemlélődő lény, akinek nem kell félnie semmitől, szereti a világot amiben él és elfogadja azt.
- Ez valóban érdekes. :)
***
- Nos, milyen érzés volt így elsőre? Ez a beszélgetés? Remélem jó úton tudtunk haladni és hogy hasznosnak találtad.
- Valójában úgy jöttem ide, hogy új embereket megismerni mindig érdekes. Kicsit az is dolgozott bennem, hogy éljek a lehetőséggel, hogy végre eljutok cirkuszba. Tudom csúnyán hangzik, de valahol minden ember szeret kicsit élmény-számba menni, olyat átélni, amit eddig még nem.
- Köszönöm a bizalmat.
- Azt hiszem megérte.
- Keress nyugodtan máskor is, megtalálsz, a közelben leszek.
