Szelíden, mint az állatok

Akkor kerülhetünk közelebb saját fejlődésünkhöz, ha megértjük, hogy mi történt velünk. A gyerekkorban, vagy a múlt héten, esetleg az előző pillanatban? Az idő nem lényeges abból a szempontból, hogy ha valamit nem értettünk meg, nem dolgoztunk fel, akkor az mély sebként, űrként tátong és arra vár, hogy mikor esünk bele ismét. Mindenkinek a saját története a legizgalmasabb. Én magam is a sajátomat ismerem a leginkább. Az érdekes részeket boncolgatva mutatom meg, hogyan érdemes önvizsgálatot tartani, remélhetőleg ezzel jó példát mutatva számotokra is.

Lettem bohóc az iskolában. Figyelmet akartam, lenni valaki, akit több ember vesz körül, mint korábban. Alsósként sokszor sírtam anyunak, hogy senki nem szeret és hogy nincsenek barátaim. Ezt a dolgot szépen kinőttem, mire egyetemista lettem. A két kezemen nem tudnám megszámolni, mennyi barátom van. Lehet, hogy átestem a ló másik oldalára? Persze a "barátságnak" is vannak szintjei, de a sok negatív tapasztalat olyanná tett, mint egy univerzális puzzle darabka. Bármilyen táblába beillek, bármelyik képkocka mellé. Nyilván most is túlzok, hiszen még mindig Közép-Európából válogatom a barátokat, ott is a tanult alsó-középosztályból. Szóval lehet hogy egy kulturális sokként megélt távol-keleti találkozás alkalmával nehezen barátkoznék. De még így is feltehetőleg jobban alkalmazkodnék a környezethez, mint egy zárkózottabb személyiségű ember. Szóval megélheted a magányt átokként, de ennek a negatív lendületnek a hatására lettem később társaságkedvelő ember.

A gyerekek kegyetlenek. Ezt úgy igazán a saját bőrödön érdemes megtapasztalni. Mivel figyelmet akartam, gyakran cselekedtem olyan dolgot, amivel a középpontba kerültem. Ez nem mindenkinek tetszett. Sokszor baromkodtam, néha okoskodtam, aztán néztem nagyot, mint Okoska a Hupikék törpikékből, akit a falu szélére hajítottak, összetört szemüveggel. Mondjuk amikor lovagi kiállásommal megvédtem volna a gyengébbet az izom agyú állatoktól, a testnevelés szakos barmok gorilláitól, ők úgy gondolták, ideje lecserélni a focilabdát az én fejemre. Előttetek van a kép, amikor a szerencsétlen nem tudja melyik emberhez rimánkodjon, hogy adja már vissza a szemüvegét, egyikhez oda mész, az átdobja a haverjának, és így megy körbe az egész osztályon. Kiszolgáltatott és megalázó helyzet.

Különös, bolond és szószátyár lényemhez még az önbizalomhiányos, duci gyerek attitűdje is kapcsolódott. Előszeretettel csúfoltak csokigolyónak vagy akár mátkaszarnak. A középsulis becenevem az egyik kedvenc: bogárnak szólítottak, mert narancs-fekete foltos SZTK keretes szemüvegben jártam, és mert bogaras voltam. Na persze ők bizton állították, hogy ezt a nevet el is fogadhatnám, hiszen ők nem akartak bántani vele. Érdekes, hogy amikor többször őszintén, a szemükbe nézve megkértem őket, hogy hanyagolják a dolgot, kutyába se vettek. Ezzel viszont megtanultam elfogadni mások véleményét, amit ha folyton magadra veszel, nem jutsz egyről a kettőre, hanem a fájdalom sötét mocsarába ülteted magad. Az meg kinek kell? Az ő bajuk, ha hülyék. Sajnos nem lehetünk jóban az egész világgal. De még egyetlen, amúgy általában jónak tartott ember összes gondolatával sem. Elfogadni a mások véleményét nem egyenlő azzal, hogy azt a magunkénak valljuk. Elfogadom, hogy neki van véleménye, de nem kell hogy egyezzen az enyémmel. Mások vagyunk, és ez így szép.

Általánosban reggel, mindig korán érkeztem. Az aulában várakoztak velem együtt a korai gyerekek az első csengetésre. Ott volt még nagy buli. Szintén a tesi-szakos zsiványoknál húztam ki rendszeresen a gyufát. Nagy volt a pofám, de ezen kívül mást nem nagyon tudtam. Ha kikezdtek velem, nem igazán tudtam védekezni, de még a legutolsó szituációban is képes voltam visszaszólni. Még jó hogy megvertek. Úgy nevezték ezt a rituálét, hogy "ingyen-mozi"! Gyertek ti is, bunyó van, mindjárt kezdődik az ingyen mozi! Kenyeret a népnek és butulást! Ezt látták otthon mozi címszóval és most igyekeznek a valóságban is megélni! Szuper. Verni az ártatlant, verni azt akinek van saját véleménye, és nem fél kimondani. Sajnálom az akkori támadómat, vajon miféle férfi-nő mintát látott otthon?

Sajnos apa nélkül nőttem fel, viszont büszke és karakán anya mellett. Megtanultam, hogyan álljak ki magamért, de azt nem, hogy ezt miként valósítsam meg fizikai síkon. A szavak embere lettem. Versekkel és színjátszással foglalkoztam középiskolásként és egyetemistaként is. A kisiskolásként megélt mindennapos zaklatás hatására bennem valahogy nem a gyűlölet és az agresszió nőtt ki, hanem a megértés. Fizikai erőfölény nélkül az elmémmel küzdöttem. Immunissá váltam az agressszióra, inkább azon töprengtem, mi lehet, ami belülről motiválja ezeket az embereket? Túl tettem magam azon, hogy én lennék a hibás azért, amit velem tesznek, vagy ahogy velem beszélnek. Én elfogadom magam, az emberek nagy része elfogad, akkor miért van, hogy mégis akad egy-két bunkó, aki juszt sem? Aztán időről időre megtapasztaltam saját dühömet, negatív, bántó hozzáállásomat a környezetemhez és kezdtem felfogni, hogy mindennek oka van. Ha valaki bánt másokat, akkor valószínűleg őt is bántják. Ami bent, az van kint is. Az ilyen embert pofonnal nem lehet meggyógyítani, csak öleléssel. Magunkat is csak öleléssel, önmagunk szeretetével tudjuk helyre tenni.

Gyerekként sokat tanulunk. Még élvezzük a pocsolyában ugrálást, mert nem érdekel hogy vizes lábbal milyen rossz lesz utána hazáig caplatni. Nem foglalkozunk a következményekkel. Bántunk másokat, és megtapasztaljuk, hogy milyen az, amikor minket bántanak. Így felnőttként már tudjuk hogy meddig mehetünk el, és később a legrenitensebb osztály-gladiátor is szelíd báránnyá válik, hiszen tudja, hogy őt is akkor fogadják el, ha ő elfogad másokat. Egyetlen tapasztalat miatt sem kár, bármi is történt velem, az tett olyan emberré, mint amilyen most vagyok. Jobb emberré váltam. Bármilyen kegyetlen, vagy igazságtalan dolog volt is, megtanultam belőle amit kellett. Nézzetek magatokba, és vegyétek sorra ti is a régi bántalmakat, és fogadjátok el őket, fogadjátok el önmagatokat!

Fotó: Renjoo