Digitális függőség és a Clash of Clans

Van itt valami csodálatos. Gombnyomásra elérhető beteljesülés. Te ismered? Beszélsz róla? Tudsz-e hiteles lenni egy mai fiatal számára, ha azt mondod: kattanj le a telefonról, nem tesz jót neked! Egy drogosnak milyen jogon mondja a józan, hogy szokjon le? Megtilthatod-e hogy csokoládét és cukrot faljon, ebéd előtt, vagy hogy a telefonját nyomkodja ebéd közben? Kipróbáltad már valaha, azt amit mások tiltanak?

Az informatika tantárgyat átnevezték. Digitális kultúra lett belőle. Talán valamiféle igény merült fel a változással kapcsolatban. Hogy ne csak bitekről és képernyőkről legyen szó, hanem magunkat emberként is megtalálhassuk ezek között. Embernek maradni a gépek között. A modern világ szellemi és lelki kihívása. Ezzel küzdök én is. Olvashattatok már a nagy élményemről, amikor lekattantam a gépekről (metamorfózis címmel). A függő karrierjében is vannak hullámvölgyek. Egyetlen valódi megoldás van, a teljes megvonás. Ezt persze egyenlőre nem fogadom el. De egy antialkoholistát sem látsz magad körül, aki már nem részegen megy haza, csak fél deci vörösbort iszik meg vacsora után, mert az még egészséges.

Még az emlegetett metamorfózis előtt programozóként dolgoztam három évig egy országos hírű elektronikai eszközöket árusító cégnél. A kollégáimnál láttam meg a Clash of Clans nevű játékot, amit kávészünetekben és szabadidejükben játszottak. Stratégiai játéknak nevezhető. Elég sokáig bíbelődtem vele. Hosszú hónapokon keresztül fejlesztettem a színes várost, a fegyvereket és a harcosokat. A 74. szinten hagytam abba az egészet. Akkor azt hittem, végleg.

Tavaly az osztályomban lettem figyelmes arra, hogy többen ezzel játszanak. Figyeltem, miről duruzsolnak szünetben. Közös erőfeszítéssel próbáltak jobb és jobb eredményeket elérni. Mint kiderült, klánba szerveződve majdnem az egész osztály játszik. Hamarosan úgy döntöttem, több év kihagyás után újra feltelepítem én is, és megnézem mi a helyzet. Csatlakoztam a klánhoz, nagyjából három hónap alatt elértem a 107. szintig. A klánban vannak nálam magasabb és alacsonyabb szinten lévő játékosok is.


Igyekszem úgy megfogalmazni az élményeimet, hogy kívülálló számára is érthető legyen. Másként nem is lenne értelme beszélni róla. Hol kezdődik és hol ér véget a játék, és hol fordul át önámításba és komoly, több körös függőségbe? Mindig is szerettem volna egy közösségben, együtt fejlődni és eredményeket elérni. Ebben a játékban ez a közösség a klán. Időnként indíthatunk klánok közötti háborút. A harcokhoz kérhetünk a klántagoktól egységet, akik hozzásegíthetnek az egyéni győzelmedhez. A háború után látható hogy melyik klán szerzett több pontot. Megbeszélhetjük a stratégiákat, egymásnak ötleteket adva fejlődhetünk. Ez lenne az ideál. Ha működne. Korábban sem működött igazán, és most sem. Teszem azt hozzá, hogy 18 évesek között 36 éves tanárként mennyire tudok részt venni a tervezgetésben? Inkább csak megfigyelőként, passzív társként. Adok katonát, ha kérnek. De úgy érzem, nem tudtam igazán bevonódni. Számomra áthidalhatatlan generációs szakadék. Másnak persze még ez is óriási dolog, gondolhatja egy-két hasonszőrű tanár, vagy szülő.

Nézzük azt, amit valóban megfigyelhettem. A belső folyamatokat. A játék célja a fejlődés. A folyamatos fejlődés. Ennek kulcsa az idő. Nem is kér tőlünk mást a játék. Csak az időnket. Meg esetleg pénzt, ha gyorsabban szeretnénk fejlődni. Én fizettem a játékban? Néha, egy keveset. A régi időkben csak azért, hogy lehessen még egy építő munkásom, hogy egyszerre több fejlesztést indíthassak. Mostanában pedig havonta nagyjából egy mozijegy árát. Hogy a havonta induló szezonban megszerezhető ingyenes ajándékok mellé a sokkal több és jobb jutalmat is megszerezhessem, a többi előnnyel együtt (olcsóbb és gyorsabb építés, stb...).
Aki igazán jó játékos akar lenni, az önfejlesztéssel online videókon tanulja meg, melyik harcos kaszttal hogyan érdemes milyen szerkezetű falvakat támadni. Minden változik, amint új szintre fejleszted a városodat vagy a harcosaidat. A tanulási folyamat is folyamatosan szükséges ahhoz, hogy toppon maradhass.
De hol van a vége az egésznek? Van vége a fejlődésnek? Látni videókon igazán erős játékosokat, de még ők is tudnak tovább és tovább jutni. Nemzetközi versenyeket rendeznek. Mindamellett a játékot folyamatosan fejlesztik. Hétről hétre új dolgok kerülnek be. Érdekes küldetések, az évszakhoz és ünnepekhez illő színes események és akciók. Új fegyverek, harcosok, hősök, jelmezek és fejlődési lehetőségek újabb és újabb szinteken.

Ha már ennyi időt és energiát belefektettél a játékba, megengedheted magadnak, hogy abbahagyd? Ha ennyi munkát beleöltél és most mégis befejezed és letörlöd a játékot a telefonodról, akkor mi lesz? Képes lennél belenézni a tükörbe úgy, hogy ne egy óriási szamarat láss? A kis herceg az iszákossal így beszélget: Mond, miért iszol? Mert szégyenlem magam. Miért szégyenled magad? Mert iszom.
Hol van akkor a függő méltósága? Mikor engedheti meg magának, hogy ne szégyellje magát, amikor ripityára zúzza a játékot? És mondjuk nem csak a telefonjáról törli, de még az online azonosítót is, hogy még véletlenül se lehessen visszatérni (csak teljesen új játékosként)?

Nem tettem meg. Még nem töröltem. Várok még valamire. Talán arra, hogy végre elérjek a játékban oda, ahova még senki. Talán egyszer kitalálok egy olyan település szerkezetet, amit már nem tudnak mások leigázni. Végre találok egy olyan stratégiát, amivel megállíthatatlan leszek. Vagy legalább valami érdekeset láthatok ha részt veszek egy-egy szezonban megjelenő akcióban. Nem vagyok igazán jó a játékban, a közép mezőnyben nézelődök. Hogy igazán profi lehessek, ahhoz sokkal több időt kellene ráfordítani. Az én életemben ez lehetetlen, annyira nem érdekel az egész, nem az életcélom profi játékossá válni. Egyáltalán nem.

Néhány kattintásra történik valami a kezem alatt. Színes és szép. Egyszerre életszagúan megjósolhatatlan, és ezzel együtt tervezhető és kiszámítható is. Gombnyomásra termelődik agyunkban a szerotonin. Ha színes figurákat simogatva a kijelzőn könnyen hozzájuthatunk az elégedettséghez, miért is tennénk mást? Miért kelnénk fel a fotelből és mosogatnánk el, vagy vágnánk fel a fát odakint? Miért is kellene a bármilyen (házi)feladattal foglalkozni? Ez az igazi kérdés ha függő vagy. Persze ki tudok lépni belőle, hiszen van körülöttem tiszta edény és a kályhában is ég a tűz. És büszkén mondhatom: bármikor abba tudom hagyni! Tényleg? Bármikor ki tudom kapcsolni a kijelzőt. A kijelzőt igen. Na és a függőséget?

Akkor volt értelme újra bevonni magam? A gyerekek miatt érdemes volt újra önmagamon kísérletezni? Biztos. Legalább azért, hogy megírhassam ezt a cikket. De ezen túl van valami megfejtés? Elérte a magasztos célját ez az áldozat? A Super Size Me című dokumentumfilm jut eszembe, ahol egy eredetileg egészséges ember elhatározta hogy egy évig minden étkezését egy McDonald's gyorsétteremben vásárolja és fogyasztja el. A végén kórházban kötött ki. Vajon megérte? Még nem tudom.

Frissítés: Egy héttel ezelőtt írtam a cikket. Aznap délután letöröltem a telefonomról a játékot. Azóta nem érzem azt az agyzsibbadást és kényszert, amit a "digitális démonok" etetése miatt korábban. Helyette újra belefogtam a nyelvtanulásba. Spanyol nyelvet tanulok többek közt a Duolingo segítségével. Valamint spanyol nyelvű filmeket nézek, magyar felirattal. Ez a tevékenység sem mentes a digitális függőségtől. De legalább hasznosnak érzem és jól esik a tudat, hogy a fejlődésemet szolgálja. Amúgy pedig, ahogy a Hiperkarma mondja.... mindenki függ valamitől...

/ Kép forrása: Reality by EranFowler /

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Mátyás Király Vadaskert és a magán erdők önzése

Locus túratérkép kezdőknek és profiknak

Bicaj vagy e-bike?