El Camino - 2. rész - Merülés

Már írtam arról, hogy miként jártuk végig Virággal az utat, az El Camino - A bolond útja című bejegyzésben. Kerek, egész volt az is, ahol sok materiális és lelki praktikát próbáltam górcső alá venni. Egy ilyen hosszú utat, és minden előzményét és hozadékát nem lehet (még egy bő lére eresztett blog bejegyzésben sem) maradéktalanul visszaadni. Ebben az írásban tovább boncolgatom a filozófiai környezetet, és az általunk megélt élményeket. Merüljünk el együtt a gondolatok óceánjában.

A világban történő megnyilvánulásunkkal kapcsolatban még a Camino előtt kialakult bennem egyfajta látásmód, amit később az út folyamán többször elővettem. Ez a filozófia nem másról szól, minthogy a létezésünk, minden cselekedetünk és főleg a helyváltoztatásunk valójában olyan, mintha egy gigantikus méretű medencében úszkálnánk. Nem kell búvárnak lenned ahhoz, hogy megértsd. Biztos ismered az érzést, mikor odalent vagy, semmi mással nem kell törődnöd, csak a benned zajló csendben, játékos ismerkedéssel csodálod a világot. Stressz és sürgetés nélkül, a lehető legnagyobb nyugalomban. Ez az óriási medence tele van mindenféle érdekes tárggyal, élőlénnyel, formával és anyaggal. Mi pedig a döntés birtokában vagyunk, tőlünk függ, hogy melyik irányba fordulunk, éppen melyik érdekes dolgot vizsgáljuk meg közelebbről.
A döntés hatalmában vagyunk akkor is, mikor az utcán sétálunk. Általában van egy cél, amerre éppen tartunk, a munkahelyre, közértbe, vagy egy találkozóra. Ilyenkor automatikusan mozognak a végtagok, a megszokott utak valamelyikén hajózunk, a testünk a tutaj. De én bármikor úgy dönthetek, hogy megállok, nem hagyom magam a megszokott sodrásban, megtöröm a hétköznapi rutin flow-ját. Jobbra fordulhatok, vagy éppen balra. Megérinthetem a tárgyakat, a fákat, a növényeket és az állatokat. Mi magunk irányítjuk a sorsunkat. Te magad eldöntheted, hogy mi az, ami érdekel és merre akarsz haladni! Elégítsd ki a kíváncsiságod, és csodáld meg a világot, olyan irányban és úgy, ahogy kedved tartja!

Miközben a Caminót jártam bátyámtól kaptam ezt a képet. Erről és másról is beszéltünk, azonban még sosem volt, hogy ilyen sokáig koptassuk a telefon mikrofonját, majdnem fél órán keresztül. Általában csak pár perces telefonhívásokat szoktunk intézni, melyik szerszámot hol találom a műhelyben, vagy hogy az adott szoftverben mit kell átállítani, hogy a kívánt formában működjön a számítógép. No de most nézzük ezt a műalkotást, ami egyszerre szobor és festmény. Ebben a világban, és ott lent, a medencében valójában minden dolog ugyanabból az anyagból készült. A fizika mai állása szerint az atomok majdnem száz százaléka üres tér. A kvantumfizika is úgy tartja, Albert Einstein elméletére alapozva, hogy a húr-elmélet szerint az Univerzum nem más, mint a rezgő húrok szimfóniája. Tehát minden létező, élő és élettelen ugyanabból a dologból készült, mindannyian apró húrokból állunk össze egy képpé.
Illúzió tehát azt gondolni, hogy nem önmagunkat látjuk abban a tájban, amelyre a tekintetünket szegezzük. Ahogy az is illúzió, hogy a velem szembe jövő másik állat vagy ember tőlem függetlenül létezik. Felelősségünket meghazudtolva nehéz szituációkban kiálthatunk, hogy: nekem ehhez semmi közöm! Lehet ez a helyzet egy hétköznapi, szemünk előtt, otthon vagy az utcán zajló konfliktus; vagy akár egy mamutcég kinyilatkoztatása, miszerint a környezetszennyezés a nemzetközi normák fényében elhanyagolható!
Tudd hát: Tested és lelked, a föld és az ég, mind, ami rút, mind ami szép, az csillagporból épült

Már a kezdeti tervekben benne volt, hogy a Camino végén elérkezünk az óceánhoz. Szinte biztosra vettem, hogy mikor odaérünk, megmerítjük magunkat a vízben. Már csak azért is, mert még sosem voltam az előtt az óceán partján, sőt még tengerparton sem. Több napot voltunk Fisterra városában, ahol csodálatos látványban volt részünk: smaragdzöld és tengerkék víz kristálytiszta hullámzása, melyet csak a szoborrá nemesült sziklák törnek meg a parton. A hajnali köd úgy ölelte körbe a félszigetet, azt az óceánra úszó földdarabkát, mintha a mennyország jött volna el. A parton megkergettek minket a hullámok, miközben a kagylókat és a kavicsokat gyűjtöttük. Két kiló, üvegszerű, színes, csillogó követ vittem haza magammal, hogy szétosszam eme kincseket a barátaim között. Volt nálam fürdőnadrág is, de a betervezett csobbanás végül elmaradt. Mondhatnánk, hogy hideg volt a víz, ezért inkább mégsem mentem be, de nem álltatom magam ezzel a hazugsággal. Vagyok annyira merész, hogy bevállaljam az ilyen kalandot. A Balatonban sem szoktam sokat meditálni a hidegtől vacogva, hiszen jobb ha az ember (persze nem felhevült testtel), egyszerűen beleveti magát, hiszen úgy is fél pillanat alatt hozzászokik a bőrünk.
A végső magyarázatom arra, hogy miért nem mentem bele az óceánba nem volt más mint egy ígéret. Megfogadtam, hogy jövök én még az óceán partjára. Lesz még rá alkalmam, nem is egy, hogy megtapasztaljam. Így hát nincs még vége a világ körüli útnak.

A Camino hatodik napján találkoztunk kobold barátunkkal, Chris Andersennel. Vörös szakáll, komisz kalap, sétabot, zöld hátizsák, piros zászló, fehér kereszttel. Dániából jött repülővel, majd hetyke félig cipő, félig szandál lábbelijében, a francia oldalról indult útnak. Mikor ránk talált, éppen ritmusos drum & bass dallamok szóltak a hangszórómból. Meditatívan baktattunk Virággal a dobok ütemére, éppen az egyik emelkedő csúcspontja felé. Azt mondta, ez az első alkalom, hogy az út folyamán valaki zenét hallgat. Mármint így, ilyen nyílt formában. Mások inkább fülhallgatóval tömik tele a hallójárataikat, de ha kihangosítva teszed mindezt, másokat is bevonhatsz a világodba. A hangszóró segítségével megoszthatjuk bárkivel a zene ajándékát, mint ahogy új barátunkkal is. Persze nem tetszhet mindenkinek a zenei stílus, valakinek ez is ricsaj. Hiába vagyok zenei téren is hű a fogszerkezetemhez: mindenevő vagyok. Hol klasszikus komoly zenét hallgattunk, hol könnyű magyar rockot, meditatív sámán dobokat, néha pedig elektromos dallamokat.
Bármennyire pofátlan dolog köztéren hangosan szórni a hangot, még sem zavar valójában senkit, hiszen ez is csak egy olyan útközben jött tapasztalás, mint a kövek, az izzó napsütés, vagy bármiféle akadály. Ha nem tetszik, ki lehet kerülni. Valójában azonban sokkal több vándor arcára csaltunk mosolyt a vidám zenéléssel, mint ahányan elmenekültek. Hiába, ahogy a személyiségünk, a zenénk sem lehet mindig mindenki számára elfogadható, de a változatosság gyönyörködtet.
Chris magvas gondolatait osztotta meg velünk, amit a röpke egy hét alatt gyűjtött össze, még mielőtt találkoztunk volna. Megfigyelhető a vándorok miképpen váltogatják a maszkokat.
Csodálat maszkja: gyönyörű tájakon járva áhitattal tölt el a sok szépség látványa. Ha más közöd nincs is a spiritualitáshoz, biztos lehetsz benne, hogy ilyenkor közelebb érzed magad a természet teremtő erejéhez, mint eddig valaha.
Szenvedés maszkja: minden nap eljön, akár többször is az a pillanat, amikor valami fáj. Vagy a vállad fáj a nehéz táskától, vagy a lábad a sok járástól, netán csak a forró napsütés miatt szenvedsz. Nem baj, ha ezt érzed, mert tudod, mindennek célja van. Nem adod fel.
Erre a két maszkra emlékszem abból, amit nekünk mesélt. Én is ezeket fedeztem fel magamon. Jól példázza ez a két álarc azokat a természetformáló erőket, amik a személyiségünket formálták.
A következő néhány napon is összefutottunk a kobolddal, aki közben új sportot eszelt ki: Camino golf. Az út szélén virágzó, tüskés, lila, gömb fejű növények virága a labda. A túrabot az ütő. Feszültség levezetésre is tökéletes, a megfáradt vándor a maszkokat félretéve elüthet pár ilyen labdát. Hogy miként számolhatjuk a pontokat, azt még nem találtuk ki. Talán az számít, hogy minél távolabb üsd, vagy hogy minél magasabbra? Végül is abban maradtunk, hogy a közösen töltött idő ami számít. A többi csak játék. De az ütésben ott van az agresszió. Chris arról is beszélt, mennyire csodálja a spanyol hagyományt, a bikafuttatást. Én arról meséltem neki, hogy láttam egy videót, ahol dinoszauruszokat kergetnek az arénában, csakúgy mint a spanyoloknál a bikát. Hogy válhat egy efféle kegyetlenség nemzeti sporttá? Minden rosszban van valami más, nézzük hát a jó oldalát: amíg a bikát kínozzák, addig  sem egymást gyilkolják mindenféle mondva csinált háborúban. De ha ilyen barbár ez a sok ember, nem lehet hogy mégis inkább ők érdemelnék ezt az agresszív tortúrát, és nem az ártatlan állatok? Az igazság nem létezik.
Chris gyorsabban haladt nálunk, így néhány nap elteltével bottal üthettük a nyomát. Mi a nagy hőség miatt csökkentettük a napi kilométeradagokat. Történt aztán, hogy egy héttel később újra találkoztunk vele. Ez azért történhetett meg, mert ő egy napig ugyanabban a faluban maradt, és egész nap pihent és aludt. Mi nem csináltunk ilyet, bár néha lehet hogy jó lett volna. Aznap az út egy újabb szakaszát tettük meg együtt, hárman. Jól eső érzés volt ismerős arcot látni, pláne olyat, akiről azt hittük már végleg elvesztettük. Ezzel a lelkesedéssel követtük őt, bármerre járt, bármilyen tempóval. Aztán ő megállt az egyik hegycsúcs tetején ebédelni, mi még nem voltunk éhesek, úgyhogy tovább haladtunk. Valójában kimerített minket az, ahogy ő szaladt végig a tájon. Bármilyen sportot űzöl, bárkivel is mész, sose vesd alá magad a másik ember ritmusának. Tudd, hogy hol vannak a határaid! Néhányszor már megtörtént velem, hogy a szememmel láttam, hogy az előttem bicikliző képes úgy bevenni a kanyart, ahogy aztán nekem nem sikerült.
Koboldot ekkor láttuk utoljára. Fisterrában, a világítótorony alatt, ahol az óceán nyaldossa a part menti köveket, láttam egy sétapálcát a földbe szúrva. Akkor még nem esett le, csak utólag, ahogy a Chris által megosztott képeket néztem, hogy azt a botot bizony ő hagyta ott. A mérete miatt amúgy sem vihette volna magával a repülőgépre. A táskáján lógó dán zászlócskát rákötötte a boton függő madzagra, és büszkén kitűzte a lehető legjobb helyre.
Jó kis bármi. Ez Dávid egyik filozófiájának végkövetkeztetése. Sokat túrázunk együtt, a fenti képen két hónappal a spanyol út előtt, a Csobáncot jártuk meg a tavaszi napsütésben. Lélekben ő is jött velünk a Caminora, ahogy minden barátunk. Sok szólást és beszédfordulatot tanulunk a körülöttünk élőktől, akarva, akaratlanul. Mikor éppen hegyre másztunk, gyakran csúszott ki a szákon: jó kis emelkedő. Vagy éppen kiszáradt torokkal, üres flakonokkal egy kutat találva így szóltunk: jó kis víz. Még akkor is, ha tudtuk, hogy a spanyol csapvíz íze borzasztó. Buddha közönye bújt el ebben az amúgy szarkasztikusnak hangzó mondásban. Konstatáljuk hogy ez vagy az történt. Mintha tehenekként csak bőgnénk egyet-kettőt a levegőbe. Hogy miért adjuk ki az a hangot, és hogy kinek szól valójában, az rejtély. A célja nem más: megosztani egymással a jelen történését. Jó kis út. Jó kis Magyarország.
***

Összesen három cikk készült a témában, ezeket itt érheted el:
Ha kíváncsi vagy az úton készült képekre, azokat az alábbi Google Fényképalbumokban érheted el:
További fotók: Sacha Kalis, Michal Trpák

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Mátyás Király Vadaskert és a magán erdők önzése

Locus túratérkép kezdőknek és profiknak

Bicaj vagy e-bike?