Tanulni szívás! Miért nem játszunk inkább?

Egyszerre vagyunk tanítói és tanulói is egymásnak. Életünk folyamán megszerzünk különböző okleveleket, zsebrevágjuk a tudást és tovább haladunk. Minél több okleveled van, annál többet érsz? Egy vezető beosztású ismerősöm mesélte, a kollégái időről időre megkérdezik tőle, hogy meddig kell még továbbképzésekre járni? Magam is furcsán néztem, hogy ez a mondat miért is hagyja el bárki száját, hiszen az élet csak erről szól. Folyamatos alkalmazkodás és folyamatos tanulás. Persze a sok ezzel járó utazás fárasztó lehet, de csak úgy érdemes a válladra venni egy hivatást, ha hajlandó vagy utána menni. Így a kiégést is elkerülheted, hiszen nem válik monotonná a munkavégzés, folyamatosan fenntarthatod az érdeklődést. Aki így tesz, az nem tanul, hanem játszik.

Klein Sándor könyvével ismerkedem, a címe: Gyerekközpontú iskola, amelyben Carl Rogers tanait követve a kliensközpontú pszichoterápiát fordítja az oktatás javára. Az egyik eredendő probléma, hogy fogalmi zavarban élünk, ami persze a rossz beidegződések miatt alakult ki. A Google keresőjébe beírva a "tanulás" szóra keresve a képek között legelőször olyan találatok jönnek ki, ahol egy rakás könyv felett görnyed a kétségbeesett tanuló. Valóban helyes lenne, hogy a tanulás stresszt okoz és terhet jelent nekünk? A kisgyerek minden nap mosolyogva tekint a világra, számára minden új és érdekes, egyfolytában tanul, ő még őszintén megéli az örök tanulás örömteli állapotát. Tanulni tehát jó, az újszülött kíváncsisága legyen minta a számunkra, ebben a tudatállapotban a hangsúly a játékon van, így kreatívak tudunk lenni és abba az irányba haladunk, amerre a kedvünk tartja. Élvezettel tölt el minket az újdonságok és összefüggések felfedezése.

Tudok egy bolygót, egy vörös képű uraság lakik rajta. Az soha egyetlen virágot meg nem szagolt életében. Soha egyetlen csillagot meg nem nézett. Soha senkit nem szeretett. Soha nem csinált egyebet, mint folyton csak számolt. És egész álló nap azt hajtogatta, amit te mondtál az imént: "Én komoly ember vagyok! Én komoly ember vagyok!", és csak úgy dagadt a kevélységtől. Hát ember ez? Dehogy ember! Gomba! /Kisherceg/

A frusztrációtól izzadt tanítási rendszerünk létjogosultságát nem támasztja alá az, hogy mi komoly embereket akarunk képezni. Soha életemben nem akartam komoly lenni, helyette inkább vidám, boldog és kíváncsi. Egyetlen dolog van, amivel kapcsolatban megbocsátom ezt a keménységet: az pedig a halál. Halál komolyan! Ugyan már! Az is az élet része és minden nap körül vesz minket. Az életet úgy is tisztelhetjük, ha boldogok vagyunk, felfogjuk a saját magunk és mások életének értékét, így a halálét is. Na de félre a tréfával.

Másik fogalom kezelési probléma: definiálnád, hogy mit jelent az, hogy tanár? A legtöbb magyarázat így szól: az ismeretek átadásával, bemutatással, vezetéssel és irányítással foglalkozik. Szóval van egy másik ember, aki átadja nekünk a tudást? Rajtunk kívül létezik bárki a világon, aki elsajátíthatja, megtanulhatja helyettünk a dolgokat? Ahol a tanuló van középpontban, ott a tanár hivatása azt a környezetet biztosítani, ahol a tanuló a lehető leghatékonyabban sajátíthatja el a tudást. Ebben a környezetben szabad a játék, kreatív a légkör és szabadon fedezhetjük fel a világot. Ilyen esetben a tanító inkább facilitátor szerepben működik. A kőkemény tananyag helyett a folyamaton van a hangsúly, amivel elsajátítjuk a tudást. A folyamatosan változó környezetünkben a legfontosabb dolog, hogy a tanulás képességét megszerezzük, hogy örömmel utazzunk a felfedezések világában, hogy rugalmasak és életvidámak maradjunk. Az elsajátított tudás minden esetben egyéni, az adatok egyéniek. Ugyanazt elvárni minden embertől ostobaság. A differenciált oktatásról szóló képet ismered? Ahol a tanár az "egyenlőség" zászlaja alatt ugyanazt a feladatot kéri a zsiráftól, a majomtól, az elefánttól és a csigától: nincs más dolgotok, csak másszatok fel a fa tetejére és hozzátok le az almát. Különbözőek vagyunk és ezt tartsuk tiszteletben!

Az empátia és a szimpátia közti különbségről már volt szó. Egy másik nagyon fontos kulcs a hitelesség. Ennek része az őszinteség. Ha kifelé és befelé is őszinte vagy, akkor lehetsz hiteles. Tegyük fel, hogy a tanár így ront az osztályba: "Semmirekellő, lusta banda! Nem igaz, hogy állandóan ekkora kuplerájnak kell lenni! Ti vagytok a legpiszkosabb diákok az egész világon!". Ezzel a megszólalással szembe megy az őszinteséggel. Nyilvánvalóan értelmes emberek állnak vele szemben, a rendetlenség állandósága is erősen kérdéses, és hogy ők lennének a legrosszabbak, az teljességgel hamis állítás. Valamint az sem derül ki, hogy valójában miért ideges az oktató. Ez a gyerekekben is frusztrációt okoz, és a helyzet sem kerül megoldásra. E helyett valami ilyesmi lenne empatikus és hiteles felszólalás: "Gyerekek! Rosszul vagyok attól, ha ekkora rendetlenséggel fogadtok engem! Úgy gondolom, hogy otthon nálatok sem így néz ki a lakás, én magam is a rendet szeretem jobban. A káosz kihoz a sodromból! Van itt esetleg néhány önkéntes, aki segítene a többieknek összepakolni?". Itt a pedagógus reakciója őszinte és a megoldás felé vezet, a gyerekek megértik és tudnak rá reagálni. Ugye mennyivel tisztább helyzet? Az erőszakmentes kommunikáció kulcsa is a megértés. Figyeljünk egymásra!

Fotó: AquaSixio