Alázat és önismeret

Mi is az az alázat, eszik-e vagy isszák? Az én fejemben is kétes fogalom élt arról, hogy valójában mi is ez. Szitás Krisztián írásában találtam valódi magyarázatra. Annyira megfogott az írása, hogy néhány idézetet meg kell osztanom az ő tollából:

"Alázatosnak lenni annyit jelent, hogy hajlandó vagyok elfogadni, hogy ugyanazt a helyzetet egy másik ember másként látja, az az ő igazsága."

"Az alázat nem arról szól, hogy alá vagy fölé megyek a másiknak. A sötétség a hiánnyal operál: alázat híján megaláz. Akinek nincs önbecsülése, el akarja venni a másiktól."

"Az alázathoz önbecsülés kell. Akinek nincs, az nem tud hierarchiába illeszkedni. Szélsőséges esetben tagadja a hierarcha szükségességét."

Tehát ha jól értem, hierarchiában lenni nem azt jelenti, hogy alá vagy fölé helyezem magamat a többiekhez képest. Hanem azt jelenti, hogy tudatában vagyok annak, hogy minden ember másban jó, más képességekkel bír, épp ezért más szerepet játszik a feladatok elvégzésében. Jó esetben ez a hierarchia horizontális és nem vertikális; egy olyan helyzet ahol egymás mellett vagyunk, egymás kezét fogjuk és nem talpakat nyalogatunk és nem tapossuk a másikat.

Mostanában van egy nagyon fontos ember az életemben. Ő az egyik kollégám, Salamon. Nagyon sokat tanultam tőle az elmúlt hetekben. De első sorban nem szakmai téren, hanem emberileg. Itt álljon az igazság, hogy egyszerre tisztelem és becsülöm őt, és ezzel együtt küldeném el legszívesebben melegebb éghajlatra. Eme időszak előtt úgy vélekedtem, egyetlen dolog van az életemben, amivel tökéletesen elégedett vagyok, az a munkám, a közösség ahol dolgozhatok, ahol megbecsülnek és a hivatásomnak élhetek.

Az már ki is ment a fejemből, hogy Salamonnal már az első napokban volt egy apró konfliktusom. Szakmai téren volt olyan kinyilatkoztatásom, ami szerinte nem volt helytálló; mindezt agresszívan kommunikálta, jómagam úgy gondoltam, hogy akkor megengedhetem magamnak, hogy én is ebben a stílusban válaszoljak. Akkor még nem tudtam, hogy ő valójában ki is a cégnél. Már akkor éreztem, hogy dolgunk van egymással, arra engedtem következtetni, hogy valószínűleg azért reagálunk ilyen hevesen egymásra, mert hasonló problémáink vannak, hogy van bennünk valami közös. Az élet egyik alap igazsága, hogy az zavar igazán minket a másik emberben, ami bennünk is probléma.

Sokáig nem dolgoztunk közös projekten, ám két hónapja összekerültünk. Salamon a szakterületemen a legnagyobb gyakorlattal és tudással bíró kollégám, az ő szavára adnak és fontos a cég működésében. Így nekem is, örömmel fogadtam hogy együtt dolgozhatunk, hogy tanulhatok tőle. Általában véleményezzük egymás munkáját, írásban, egy erre kialakított online felületen. Vártam is, hogy ez által tanulhatok tőle, viszont a véleményeinek a nagy része arról szólt, hogy kifejezésre juttassa, miszerint szerinte én hülye vagyok, és hogy már régóta tudnom kellene, hogy mi hogyan működik. Igyekeztem konstruktívan hozzáállni ezekhez az építő jellegű kritikákhoz, de valóság az, hogy inkább a kortizol szintem nőtt és napról napra stresszesebb lettem. Két hónapig ping-pontoztunk egymással, ő azt várta el, hogy az önképzés mellett kérdezzek tőle, én viszont konfliktus kerülő magatartással inkább a nélkül akartam megfelelni, hogy kommunikációba bocsátkoztam volna. A konfliktus kerülés az emberi alaptermészet része, viszont ha érvényesülni akarsz a világban, néha fel kell venni a kesztyűt és ki kell állni magadért. Ez viszont elég nehéz, ha már hosszú ideje szorongsz attól, hogy egy haszontalan senki vagy.

Végül levettek a projektről, mert más gondok is adódtak és minimalizálni kellett a kockázatot, minél több erőforrást felszabadítani, az által hogy megszüntetjük a tanulási folyamatokból adódó időveszteséget. Egyik utolsó beszélgetésem alkalmával valahogy sikerült zöld ágra vergődnünk Salamonnal, ahol kifejtette hogy szerinte először emberileg kellene fejlődnöm, alázattal viseltetnem azok felé, akiktől tanulni szeretnék, és alázattal viseltetni a szakma iránt.

Témánál vagyunk. Az alázat. Igen, tudtam hogy ez a közös kapocs, ez az a téma ami kettőnk között a súrlódást okozza. Néhány éve voltam egy természetgyógyász barátomnál, azzal a panasszal, hogy gyengélkedik a bal térdem. Persze volt máskor is problémám, a jobb térdemben a térdkalács kificamodott még középiskolás koromban. Szóval az alázattal van problémám? Ahogy a váll a felelősségvállalás, úgy a térd annak a szimbóluma, hogy képesek vagyunk meghajolni a mindenható akarata előtt.

A szabadgondolat blogon olvastam, hogy mikor Jákob fiát, Józsefet arra utasították, hogy térdeljen le, ő így felelt:
„Nem tehetem, jól tudod. Tudom, hogy mily hatalmas vagy nagy fáraó, de hitem szerint térdet csak az én Istenem előtt hajthatok, még ha az életembe kerül is.”
A blog írója, és a legtöbb spirituális gondolkodó így vélekedik. Miszerint ne egymás felé legyünk alázatosak, hanem a teremtő felé. Úgy gondolom, hogy ha ez őszintén megvalósul, akkor a nélkül tudunk együtt működni, hogy szükség lenne efféle kategorizálásra és a hierarchikus szerepjátékokra.

Még van feladatom ezzel, nagyon sok. Talán egy egész életen keresztül. Még most is érzem magamban a feszültséget, amit ez a szituáció okozott. Hálás vagyok Salamonnak ezért, hiszen ha a nehezebb utat választod, akkor van lehetőséged a fejlődésre, és ez most nehéz volt, de örülök neki. Most, hogy levettek a projektről, megkönnyebbültem és így megpihenhetek egy kis időre. Most van hogy végre egy hét elteltével nem gyomorgörccsel megyek munkába. Újra béke van és nyugalom. Közben azért igyekszem feldolgozni a történteket és lélekben felkészülni a következő menetre, és remélem hogy egymásban bízva, szeretetben, a törzs egyenrangú tagjaként harcolhatunk Salamonnal és a többiekkel az elénk kerülő problémákat leküzdve.

Még egy utolsó üzenet a tanítóknak. Úgy gondolom, hogy az életben úgy működünk jól, ha egyszerre vagyunk tanítók és tanítványok. Ehhez alázat kell, türelem és szeretet. Alázat, mert elfogadom hogy ez a feladatom és türelem a másik ember felé, és szeretet hogy a tanítás célba érjen. Nyers eszköz lehet azok számára, akik e téren nem tudnak merre indulni, az erőszakmentes kommunikáció. 

Végül Böjte Csaba testvér szavaival búcsúzom tőletek:

"És ha megnyugszik, mindjárt kíváncsi lesz. Kihúzza a fiókot: hadd lám, mi van benne? Elkezd tanulni, kibontakozni. És ezzel mindannyian így vagyunk."

Fotó: Rui-Abel

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Mátyás Király Vadaskert és a magán erdők önzése

Locus túratérkép kezdőknek és profiknak

Bicaj vagy e-bike?