Ozora 2025
További képekért és videókért látogass el ide: https://photos.app.goo.gl/VvC9tQRiyEeRjf1v5
Délután négy óra körül érkeztem meg a várakozó táborba. Már elég sok ember volt, autókkal és lakóbuszokkal. Ránézésre legalább 1000 ember gyúlt már össze. A kocsit letettem a szántóföldön, a tarlón kialakított parkolóban. Ettől a helytől 200 méterre az Ozora kapuhoz közel néhány fa között függőágyakat láttam, még nekem is maradt ott hely. Fel is raktam a sajátom, éjjel abban aludtam. A parkolóban kedves osztrák szomszédok invitáltak a saját árnyékolójuk alá. Elő is vettem a nyugágyamat. Idősebbek, 58 körüli hölgy és úr. Jól elbeszélgettünk. Főleg a hölgy volt kommunikatívabb és jobban is beszélt angolul. Jó hangulatban telt az idő: ez a kifejezés elég közhelyes, de a negyedik napomon azt mondom így visszanézve, hogy szinte mindig így volt, bár a sorbanállás miatt később voltak nehézségek.
Reggel 5 körül megébredtem, megreggeliztem: banán és whey, vitaminok, antibiotikum a bölcsességfogam miatt, amit egy nappal ezelőtt, szerdán vettek ki. Már a húzás előtt sem ittam alkoholt, mert akkor is antibiotikumot kellett szednem a gyulladás miatt. Az UtcaZene Fesztivál is nagyon jó hangulatban telt. Még sosem voltam utcazenén józanul. Laci, öreg barátom már egész fiatal korában leszokott az alkoholról, azt mondta sokkal jobb úgy megélni az életet, hogy az eszednél vagy, jobb átélni minden érzékkel az élményeket.
6 órakor fogtam az összecsukható kemping székemet és a kapuhoz legközelebb egy fa árnyékába letettem és hivatalosan is beálltam (beültem) a sorba, másodikként. Mindezt azért, mert sok tapasztalt ozorástól hallottam, hogy minél előbb kell érkezni, hogy jó helyet találjunk a kempingezéshez. Nem volt semmi kálvária, legközelebb biztos máshogy csinálom. Na de hogy is volt? A biztonsági személyzet igazán segítőkész és figyelmes, de az információkat nem tudták olyan pontossággal, ahogy az elvárható lett volna. A kapunál álló szekus csávó azt mondta, hogy kapunyitás 12-kor lesz, de már 10-től át lehet venni a jegyeket. Ezt nem értettem, hogy kapjuk meg a jegyet, ha még zárva lesz a kapu. Na mindegy. Hülyeség is volt. Szóval hat órán keresztül várakoztam. Közben egyre gyűltek az emberek körülöttem. A kapu mellett közvetlenül aszfaltos autóút halad. Így megtiltották, hogy a kapuban gyűljön a sor, mindenkinek a túloldalon, a fák árnyékában kellett várnia. Csendben várakozott egyre több ember, aztán úgy döntöttem, hogy elugrok a kocsihoz a JBL hangszóróért. Jól is tettem, mindenki örül a zenének. Bár kicsit faramucin éreztem magam, attól hogy önjelölt DJ lettem. Egyszerre kitüntetett szerep, viszont elég nagy felelősség. Megfelelni mindenkinek? Azt nem lehet. Akkor inkább legyen csend? Hát az Ozora mégsem erről szól. Aztán egy kemping bringán leparkolt a közelemben egy 70 körüli idős hölgy, neki is szólt valami a hangszóróján. Elég hamar úgy döntöttem, hogy akkor az enyémre nincs már szükség: az időseké az elsőbbség. Közel a déli kapunyitáshoz én a tömeg közepén ülök a székemben, körülöttem még néhányan pokrócokon fekszenek, ücsörögnek és egy csomóan állnak körülöttünk, mint élő bástyák. Egy magyar srác felmászott a nagy magas és erős fára, aminek az árnyékában voltunk, hogy körülnézzen. Aztán a szekusok jól le is parancsolták: hogy képzeli? Mi van, ha leesik? Nem csak ő sérül meg, hanem az is, akit eltalál. Tökre igaza van, bár én éppen bátorítottam, hogy másszon fel: látszott hogy jó erőben van és nem lesz semmi baja. Nem is lett.
12 órakor a hatalmas, kovácsolt vas kapu, ami úgy néz ki, mint valami tudatos, élő kúszónövény, megnyílt a halandók előtt. Hatalmas felirat a kapu fölött: Welcome to Paradise: Légy üdvözölve a Mennyországban! Mintha a pokol kapuján öntenék be a kárhozott lelkeket, úgy indult meg a hatalmas tömeg a több száz méteres úton, ahol húsz méterenként egy-egy fabódé várt minket, hogy a karszalagot átvegyük. Akik bringával vagy rollerrel voltak, azok előre húztak. Sokan gyalog futásnak eredtek, ki-ki az aszfaltos úton, mások a mezőre kilépve, megkerülve a tömeget. Én viszont nem tudtam futni, a több hete húzódó vádli-görcs problémám miatt nem tudtam futni. Előző nap még Veszprémben is futnom kellett, jól meg is fájdult a lábam. Most már tudtam, hogy nem szabad futni, lendületes séta az mehet. Így pont be is tudtam állni az egyik sor legvégére. Egész gyorsan haladtunk, öt óra után nem sokkal már át is tudtam venni a karszalagot. Ha legközelebb jövök, akkor nem töltöm ott az estét, hanem aznap kapunyitás előtt 1 órával érkezem: e-bike vagy roller segítségével hajtok majd be a kapun. Mert így a várakozó tábornak nem volt semmi értelme, na persze az első kapcsolatok és a sok tapasztalat. Azért nem bántam meg semmit.
A péntek ezzel még nem ért véget. Miután megszereztem a karszalagot, vissza a kocsihoz, a parkolóban. Ott megint óriási sor, ezer ember, rengeteg autó hatalmas tömött sorokban. Úgy képzeld el ezeket a sorokat, mint egy folyó, folyam vonalait a deltában, ahogy egymásba torkolnak. Egyetlen kijárat. Gyalog végigsétáltam hogy megnézzem hogyan halad a sor, mennyit kell még várni? Úgy néztem, hogy hajnalig biztos itt lehetek. Szó se lehet róla. Az aszfaltos út és a szántó között szinte mindenhol árok húzódik, amin személyautóval nem lehet áthajtani. A türelmetlenség fokozódott, hatalmas tömegek indultak el ellenkező irányba, a mező túloldalán keresni a kijáratot. Mindenki egyszerre gondolta úgy, hogy van más megoldás. Így indultunk el. Egy rekettyésen keresztül hajtott több lakókocsi is, mentem utánuk. De a nagy fűben nem vettem észre, hogy rejtőzik egy farönk: ezt meséltem mindenkinek, hogy ne legyen annyira rossz a sztori: valójában láttam hogy van valami a földön, de azt hittem, csak földkupac: mint egy vakondtúrás. Így lendületből nekimentem: mi baj lehet? Hát a kocsi megállt. Hátramenet nem megy. Kiszálltam. A lökhárító alja benyomódott. Fogom a fejem. Hogy lehetek ilyen hülye? Nem hogy a fesztivál nem kezdődött el, most kereshetek valakit aki az erdő közepéről kiszedi a kocsimat. Elmorzsoltam két miatyánkot, sóhaj után visszaültem a kocsiba és újra megpróbáltam a hátramenetet. A kocsi megmozdult. Sikerült. Aztán balról megkerültem a buckát és mentem a többiek után. Mentünk még a mezőn több száz métert, mire látom hogy az eleje jön visszafelé: zsákutca. Hatalmas raj, mindenki mint vadászkutyák keresik a kiutat. Egy nagyobb autó a rekettyés mellett a magas fűben sikeresen felhajtott az aszfaltra. Az én Honda Jazz-em nem olyan nagy, de most már nincs vissza út: lendület, nagy gáz, csúsztatott kuplung. Az autóm fennakadt megint, de most a bucka fogta meg az alvázat. Mögöttem egy másik kalandor már jött volna utánam, mondtam neki, hogy forduljon vissza. El is tűnt. Hátramenet: nem megy. Akkor megint előre: fogni kezdett a kerék, a kormányt forgatom jobbra-balra, hogy legyen fogás. Kiértem az aszfaltra. Félreálltam megnézni hogy mi van az autóval. Csupa por az egész. Az kocsi álla behorpadt. Felnyitom a motorháztetőt, benézek: szerencsére itt minden rendben, a nyomódás nem érte el a motorteret. Hogyan tovább? Álljak be az araszoló kocsisorba? Tekintve hogy nem kellett így az egész éjszakát várakozva töltenem, és az autómentő helikopert se kellett berendelni, én nem szívatom magam tovább: hazamegyek az e-bike-omért és az éjszakát otthon töltöm, Papkeszin. Így is lett.
Szombat hajnalban indulás vissza. Egy óra az út. Reggel 6 órakor már meg is találtam a helyet, ahol kempingezni fogok. A fesztivál terület egy kieső végében, a tó túloldalán, fent a dombon, a kukoricás mellett, egy hatalmas fa árnyékában. A szomszédok osztrákok, Sebastian és Zsuzsanna (Szuzi), aki bár kint él, mégis az anyanyelve magyar. Nem sokkal utánam megérkeztek a barátaik is: Max és Izabell. A sátor felállítása után bringára pattantam és elindultam felderíteni a környéket. Csodaszép, tündérmesébe illő terek vannak mindenfelé. Egy élmény csak itt járni, ebben a meseszerű környezetben. Aztán visszatértem a sátorhoz, a meredek domboldalon két fa közé felhúztam a függőágyamat. Ott pihentem egy órát, aztán irány fürdeni a tóba. Félmeztelen, vagy teljesen pőre nők és férfiak. Azért én maradok a fürdőnadrágnál egyenlőre. Aztán megint folytatódhatott a környék felfedezése. Megtaláltam a kedvenc helyemet, a Fairy Garden-t. Csodálatos zöld kert, rengeteg színes, vegyes virággal, gyógynövényekkel, fűszerekkel, paradicsom, paprika. És minden harmonikus rendbe rendezve, szobrok és installációk között és felett futó ágakkal, fonálon lógó kristályok, padok, fekvő és ülőhelyek. A kert egy részén található egy terület, ahol valótlanul zöld, puha pázsiton lépkedhetünk akár mezitláb is. Ha nyugalomra vágyom, akkor biztos sokszor eljövök majd ide. Itt kezdeményeztem először kapcsolatot nőnemű egyeddel, szimpátia keresés céljából. Mezitláb voltam, egy száll rövidgatyában, poló nélkül. Feltűnően fehér bőrű szőke hajú teremtés, éppen olvasott valamit az ebook-ján, amikor mellé ültem és beszélgetni kezdtünk. Diának hívják, kiderült hamar, hogy magyar, a fesztiválon dolgozik. Jó energiái voltak, nyitott volt. Beszélgettünk negyed órát, aztán egy tea meghívásra hivatkozva tovább állt. Első kapcsolódásnak jó volt. Mára ennyi épp elég.
Aztán a PumPui színpadnál időztem. Nem volt rossz a zene, de nem volt kedvem bemenni a tömegbe, fülsértően hangosnak tűnt közelebbről. Leültem csak egy fa lépcsőszerkezet dobogójára és ott próbáltam asszimilálódni. Délután 6 körül visszavonultam a sátramba. Másnap reggelig aludtam.
Vasárnap korán keltem. Még a sátorban fordultam át a másik oldalamra, amikor közeli zajra lettem figyelmes. Egy autó behajtott a kukoricásba, közvetlenül a sátram mellett. Kimentem, látom hogy még mindig bent van az autó a kukoricásba. Persze nagyon meglepődtem, az első gondolatom az volt, hogy lefotózom. Jobban féltem tőle, minthogy megkérdezzem, hogy: Hé tesó, nincs semmi bajod? Minden oké? Mi ütött beléd, miért csináltad? Csak lőttem egy fotót a telefonommal. Aztán rückwertzbe kapcsolt és kijött a kukoricásból és hangosan kiabálta (angolul), hogy rohadjak meg mekkora egy köcsög vagyok, hogy lefotóztam őt ahogy bement a kukoricásba. Káromkodva elhajtott és a középső ujját mutogatta a kocsi ablakán kinyúlva. Én meg felemeltem a két kezem és egy szívet formáztam belőle. Rossz az, aki rosszat gondol: én nem megsérteni akartam a fotóval. De aki annak veszi, az tényleg kapja be! Lehet egy vicces emlék és lehet bizonyíték is, ha esetleg rám fognák szekusok hogy én csesztem szét a kukoricát. De aki amit tesz, az után vállalja a következményeket. Az élet így működik, még egy fesztiválon is.
Eljött az ideje, hogy használatba vegyem az újdonsült kemping főzőmet. Rízs, zöldségek és tonhal. De valamiért olyan hatalmas adagot sikerült főzni, hogy aztán egész napra elég lett. Bár az osztrákokat megkérdeztem, kérnek-e belőle, nem volt rá igény. A fesztivál faluban megálltam a Dóm-nál, ahol ritmusos basszus. Szeletelés. Nem az én stílusom. Aztán csak közelebb avászkodtam. És ebben a háncsolt fatörzsekből épített kupolában ámulatba ejtett a félgömb falán ragyogó földanya óriási arca, befogadó tekintete és tágra nyitott karja. A DJ pult előtt vagy száz ember révül és mozog a zene ütemére. A kupola külső határvidéke egy a belső kerek teret körbeölelő gyűrű, mint a gomba kalapja, úgy fed minket. Sokféle zenét szeretek, minden stílusban megtalálom azt ami jó. Az elektromos zenében is. De ez a kívülről akár agresszívnek érezhető gyors dobolásos búgás elsőre nem volt szimpatikus. De nem véletlenül nevezik pszichedelikus zenének. Teljesen józanul mentem. Hevítős elektromos cigarettán kívül mást nem fogyasztottam (azt is minek?). De ez a tér és a zene elkezdett belülről felemelni. Folyamatosan arra koncentráltam, hogy semmi olyan mozdulatot ne tegyek, ami az akaratomból születik. Ahogy a bólogatás automatikus a zene ütemére, úgy csak akkor mozdítom a csípőm, ha így belülről indul. Akkor emelem a kezem, ha magától indul a mozdulat, az ujjaimat is így mozgatom, és mozdítom, mintha folyó homokot morzsolnék köztük. Itt semmit sem kell. Itt mindent lehet.
Négy óra körül értem vissza a sátramhoz. Ebéd, bő órás vízszintes ágynyugalom után újra bringával vissza.
A Fairy Garden-nél időztem, beszélgettem egy kisebb társasággal a pszichedelikus drogokkal kapcsolatos élményekről, majd a szomszédos Artibarn kézműves műhelyben meglestem hogy alkotnak a gyerekek és felnőttek mindenféle maszkot és dísznek való holmit. Itt tilos dohányozni, de a hosszúkás félig nyitott házikó közepén itt is van tánctér és épp Operencziát játszottak, ami az egyik kedvencem. A házikó túloldalán montázsokat készítettek, megjött a kedvem hozzá. Gondoltam, hogy majd én is részt veszek workshoppokon, hát most meg is kezdődött. NatGeo és egy színházi kiadványból vágtam össze egy plakátot, amin Hernádi Judit és egy afrikai bennszülött között az alábbi szöveg olvasható: Discovering the first galaxies: Felfedezni az első galaxisokat.
A Dóm még mindig szuper, egy kicsit időztem ott is. De az osztrák szomszédokkal a PumPui tombolóterének kellős közepére beszéltük meg a találkozót, de nem volt pontos időpont. Én bent tomboltam a közepén. De ők nem voltak arra felé. Besötétedett. Az asszimiláció következő foka, mára az volt kitűzve hogy sötétedésig kint leszek. Haza felé a szomszédok otthon voltak, épp indultak újra vissza, de én már nem mentem. A sátramnál még rágyújtottam, fogat mostam és eltettem magam holnapra.
Reggeli kávé után bringával tusolni majd jöhet a terv. Eddig nem vittem hátizsákot magammal a faluba, de most igen: laptop és függőágy, a powerbank-ot is tölteni kell. Irány az étkező. Istálló hosszúságú épület, tele asztallal, konnektorokkal. Wifi van, de internet az nincs. Ennyi emberre nem lehet felkészülni. Itt kezdtem el azt a naplót, amit olvasol. Egy spanyol hölgy jött az asztalhoz, bekéretőzött az elosztómba (mert ugye egy hosszabbítót is hoztam magammal), hogy a lemerült telefonját és a fejlámpáját is tölteni tudja. Karolin dél Spanyolországból érkezett, 43 éves. Az anyukáját és a lányát próbálta telefonon elérni. Aztán egy szekus azt mondta, hogy nem használhatok elosztót, mert nem bírja a hálózat már így sem a terhelést. A laptopom akkuja internet nélkül elég jól bírja, úgyhogy az egyetlen konnektort Karolinnak adtam. A vásárban dolgozik, fémből készült ízeltlábúkat árul. Örült, hogy segítettem neki, mondta, hogy majd látogassam meg. Egy kicsit törte az angolt, de azért kézzel lábbal megértettük egymást, mutatja a lábát, hogy masszázs, mondom hogy én is masszőrt keresek, mert a vádlim romokban. Erre odalép egy srác, hogy ő masszőr és tudna segíteni. Így futnak össze a világ szálai: le is zsíroztuk, egy óra múlva ugyanitt. El is mentünk egy árnyékos helyre 20 €-ért cserébe kigyúrja a lábaimat. Ez 8.000 Ft, mondjuk teljes test masszázsra szoktam menni ennyiért, de így is 50 €-ról alkudtam le 20-ra. A Dóm mögött az árnyékban szét is gyúrta az izmaimat. Hatásosnak éreztem, majd aztán meglátjuk pár óra múlva, vagy holnap hogy milyen volt a hatása.
Eddig a saját ételemet ettem, a mai nap az első hogy kipróbálom a helyi konyhát. Sorba álltam, a srác mellettem, mondom biztos magyar. Az hát. Tibor. 53 éves, de én csak 45-nek mondtam volna. Piszok fiatalnak néz ki, éppen csak a homlokán lévő ráncok árulkodtak a koráról. Együtt ebédeltünk. Még ilyet? Kiderült, hogy ő is egyedül jött az Ozorára. Bakancslistás volt neki, persze ahogy nekem is. Ő most először szeretné kipróbálni egy ilyen autentikus helyen a fahéjat. Határ átlépés ez is. Mindenkinek vannak már élményei, ki-ki máshol tart az életben. Jól elbeszélgettünk, megbeszéltük hogy este 8-kor találkozunk és szívesen megosztom vele a tapasztalataimat.
Megmutattam neki a Fairy-Garden-t, ami mellett aztán a Compass nevű helyen találtam egy jó pontot, ahol fel tudtam tenni a függőágyamat, hogy befejezhessem a mai napló írást. Itt vagyok most is, mindjárt 4-et üt az óra. Összepakolok, aztán jó lesz találni még egy helyet a közelben, ahol hálózat is akad, hogy üzenhessek a hazaiaknak.
***
A Mirador nevű háromszintes fából készült hatalmas nagy, kúp formájú kiállítótér és kilátótorony, ahova felmentem. Ez a fesztiválfalu legmagasabb pontja. Rálátni az egész környékre, jó fotókat lehet lőni innen és még térerő is akad. Messenger, néhány kép a barátoknak, a blogba pedig publikáltam az első néhány nap eseményeit. Bringával mennék tovább, de a fránya megint hibaüzenetet dob a kijelzőjén. Na most már utánanézek a neten, mit jelent: akkumulátor töltöttség alacsony. Mielőtt otthonról elhoztam, teljesen feltöltöttem és így 50 km-t bírnia kell, de még csak 14 km van benne. Öt éves az akku, várható volt, hogy egyszer eljön ez az idő, de jó lett volna ha nem az Ozorán szívat meg. Egy órára feltettem a műhelyben tölteni, hátha van valami haszna. Hát egy órás töltéssel éppen a sátramhoz tudtam vele tekerni, utána megint hibát dobott. Oké, akkor a bringa estére marad otthon. Vacsiztam, mosakodtam és vissza este 8 órára a központba, hiszen Tibivel oda beszéltünk meg találkozót. Sokan az övükön hordják a kulacsot, most nem akartam hátizsákot vinni, úgyhogy gyorsan rögtönöztem egy karabiner meg egy vékony bőrcsík segítségével én is egy ilyen megoldást. Tök jól bevált.
Persze közben rájöttem hogy pont este 8-kor van a hivatalos Ozora megnyitó szertartás is, így 10 percel előbb már találkoztuk és irány a megnyitó. Az Ozora színpad a legnagyobb, egy hatalmas völgyben fekszik. Az egész völgy tele emberekkel, a domboldalon sehol nem látni a zöld füvet, minden lépésnyi helyen emberek, mint a gombák. Aki csak tud, próbál minél magasabbra jutni. Mi Tibivel meg minél bejjebb, ha már magasra nem tudunk menni. El is kezdődött a megnyitó, óramű pontossággal. Semmit nem láttunk belőle, csak éppen érzékeltük, hogy a tér közepén szalagokkal táncolnak, aztán jönnek lovasok, mint a honfoglalók, zászlókkal és a végén meggyújtották a hatalmas fáklyát és megnyitották a teret és a rengeteg ember a nagyszínpad elé özönlött és megkezdődött a koncert. Körben rengeteg ember. Egy iskolai évnyitón vannak talán ezren, itt legalább 50 ezer ember körös körül, minden felé. Hatalmas élmény, valami globális közösség részeként ennyi ember között, de valahol félelmetes is. Az első koncert megint bumm-bumm, nem igazán tudott megfogni, odébb is sétáltunk.
Megálltunk a tündérkertben és Tibi megmutatta a ketyeréjét, amivel a fahéjat a legjobb kipróbálni. Én csak rágyújtottam egy cigarettára. A Dragon's Nest (sárkányfészek) udvarban már hangoltak a zenészek, 10-kor kezdődik, már készül a Deva és a Napfonat. Végre egy olyan zene, amit ismerek és szeretek. Már 9 körül sok ember gyűlt össze, de szerencsére itt sokkal szellősebb volt az emberek közti tér. Amikor elkezdődött a koncert, jó volt ismerős dallamokat hallani. A zene ütemére jó volt megint önfeledten táncolni, csakúgy mint előző nap a Dómban a gépzenére. Egy órát voltunk a koncerten, Tibi elugrott sörért én meg előre mentem, hogy a színpadhoz még közelebb lehessek. Ott is vitt a zene, jobbra egy alacsony csaj, balra egy másik, ahogy a tömeg hullámzik néha összeérnek a könyökök. Természetes. Jobbra tőlem az alacsony manólány mintha nem is bánná, ha kapcsolódnánk. Deva énekli: "Nincs az a szerelem, ami el nem múlik." Na itt jöttem rá, hogy én nem akarok kapcsolódni. El is ment a kedvem, olyan lagymatagnak éreztem már a Devát. Hiába, lehet hogy megrontott ez a sok ducc-ducc, pumpui zene.
Visszasétáltunk az Ozora színpadhoz: már oszlott itt is a tömeg. Gyönyörű színes fények mindenfelé. A tánctér fölé egy hatalmas legalább 300 m2-es textil installáció borul, mint valami óriás tengeri lény lamellái, közte futó fények és ahogy a szél mozgatja: tényleg elképesztő. De a zene itt sem tetszik igazán. Tibivel avászkodunk előre, de elköszöntem tőle, másnap délben a kajáldában találkozunk. Még lézengtem kicsit a környéken, körbe jártam a nagyszínpad tűfényes tereit, aztán lassan hazafelé indultam. A cél az volt, hogy éjfél előtt csak ne menjek aludni. Ez a cél is teljesült. Győzelem.
Bringa nélkül, gyalog mentem tusolni. Újabb pólómat szabadítottam meg az amúgy is rövid ujjától, pont ezért hoztam is magammal ollót otthonról. Nem csak azért jó levágni az ujját, mert jobban érzem magam így a bőrömben, hanem azért is mert így talán kevésbé néznek mások álruhás rendőrnek. Ehhez még kiegészül a nadrág övembe fűzött kék sálam. Talán így sikeresebb az asszimiláció. Összepakoltam a cuccokat mára, a tündérkertben letettem a bringa akkut tölteni, ott lesz egész nap: hátha van értelme. Rásegítés nélkül tekertem. Ami dombon lefelé rendben van, de a tündérkert magasan van, vannak dombok. Feltekertem majdnem a tetejére analóg emberi erővel. Hát mi vagyok én? Állat? :D Azt mondták, agyagozás lesz ma egész nap, nem biztos hogy legjobb ha ott hagyom az akkut, de annyira nem is ellenkeztek. Úgy is kell majd venni egy másikat. Így meg még kap egy esélyt.
Tervek mára: tegnap egy árustól sikerült csiperkét szereznem, talán ma délután megfelelő lesz a hangulat ahhoz, hogy süssek belőle egy jó kis rántottát. De addig is függőágy. Írás, aztán küldöm Nektek.
***
Az akku feltöltött. A bringára feltettem, de egyből hibát jelzett. Úgyhogy ennyi, nem is vesződök tovább vele. Analóg üzemmódban, akku nélkül tekerhetném ugyan, de úgy már nem éri meg. Inkább sétálok. Délben Tibivel megint együtt ebédeltünk, úgy tűnik ez a fix kapcsolat köztünk. Minden nap délben találkozó és kaja és élménybeszámoló. Megterveztem a délutánt, itt az ideje a csiperkének. Délután négy órára időzítettem. Megettem a felét. Vártam aztán egy órát, hogy mi történik. Semmi. Aztán csak megettem a másik felét is. Egy óra eltelt, megint semmi. Még a foghúzásom után szedett fájdalomcsillapító is lehet az oka ennek. De nem adom fel.
Szerettem volna egy olyan inget, ami színes és mintás. Itt az ideje hogy ledobjam az álruhás rendőr szerepet. Végigjártam a bazárt, elég sok mintát megnéztem. Fontos, hogy élénk legyen és a minta lehetőleg ne ismétlődjön. Megtaláltam és nagyon örültem neki. Elég szeles az idő a mai napon, így az ujjatlan pólómra fel is vettem.
Na de hogyan tovább? A kedves osztrák szomszédoktól kaptam ajándékba két újságot is. Gondoltam a csiperke hatástalansága után itt nem állhat meg az élet, úgyhogy elkezdtem olvasni. Az első után megint vártam egy órát. Semmi. Úgyhogy a másik kiadványt is elolvastam. Aztán szépen lassan működni kezdett.
Közbevetés: Eddig semmi olyan dologról nem volt szó, amit korábban ne próbáltam volna és megvan a magamhoz való eszem, nem kell félteni. Ha mégis újdonsággal találkozol, csak jó környezetben, minden körülményt körüljárva szabad kísérletezni. Arról most nem tartok litániát hogy az alkohol és a nikotin miért törvényes tudatmódosító szer és a többi miért nem? Mégis azért találni szürke zónát az ilyen fesztiválokon, ahol továbbra sem kimondottan engedélyezett, sőt azért rendőrök is járnak néha körbe, bár többnyire csak a fesztivál saját biztonsági embereit látni, de mégis tudjuk hogy az emberek élnek a lehetőséggel. És vannak itt sokan családostul, gyerekek, kutyák. Mint amúgy minden fesztiválon, itt is megjelenik minden korosztály. A koncertekre persze a gyerekeket hangtompítóval, "fejhallgatóval" viszik. Az ebek meg gondolom olyankor a táborban maradnak.
Szóval már nyolc óra körül járt az idő, amikor pszichedelikus hangulatba kezdtem kerülni. Sok helyen olvasni, hogy mit jelent ez. Az én tapasztalatom is hasonló. Ellazít, mint minden drog, de ezen túl olyan tudatosságot teremt meg bennem, amiben átélem és átérzem azt, hogy minden mindennel és mindenkivel kapcsolódik. Folyamatosan egy univerzális energiaáramlásban. A színek élénkebbek, mindent egyszerre érzékelsz különálló módon és egyesítve. Megfigyeled egy fa levelét, látod hogy az önmagában egy különálló univerzum az a levélke is, és azt is hogy az egész egységnek a része, ami maga fa, a termőföld, a többi fa és az egész bolygó, aminek én magam és a többi ember is a részét képezi. És hogy ez fantázia? Képzelődés? Vagy mégis a valóság része? Arról most ne kezdjünk filozofálni, hogy mi az a valóság, mert akkor ennek az írásnak sosem lesz vége.
Barangolni kezdtem szépen lassan a terek és színpadok között. Az egyik dombról lefelé sétálva az UV lámpák alatt még fényesebben ragyogtak az új ingem mintái. Az ösvény körül UV reaktív anyagból amolyan pókháló alagutat fontak a művészek, amin most éppen keresztül sétáltam, ereszkedve az Ozora nagyszínpad felé. Amint kiértem az alagútból, elém tárult a hatalmas völgy, ahol több ezer ember örvénylett és rengeteg színes fény minden felé, mint szentjánosbogarak. Telefonnal készítettem róla képet, de az a pár pixel sosem fogja vissza adni az élményt. Ezt hangosan szóvá is tettem, nem is számítva rá, hogy valaki erre reagál. Egy lány szólalt meg, hogy azért ő is megpróbálja. Szóba elegyedtünk Jázminnal, megkínált cigarettával és fröccsel is. Bár egyikre sem volt szükségem, a kapcsolat kedvéért elfogadtam. Ahol álltunk amúgy épp korom sötét volt, szinte semmit nem láttam belőle. Persze azt is elmeséltem neki, hogy most épp miben vagyok. Kérdezte, hogy van-e még nálam olvasni való. Sajnos nem volt több. Mondta, hogy menjünk együtt színházba, este 11-kor lesz. Menjünk. Nem mentünk, helyette a büfében meghívtam egy italra. Leültünk egy asztalhoz, ahol ő megszólított egy random srácot, Luke megérkezett. A Star Wars szereplő, Luke Skywalker alapján jegyeztem meg a nevét, de amúgy sok köze nincs hozzá. Azért egy hangyányit küzdöttem magamban a féltékenységgel, hogy megoszlik a figyelem. De annál én sokkal nyitottabb vagyok (pláne most), hogy ebből probléma legyen. Amúgy is fő a nyitottság. Jázmin nem rég szerzett magának egy ördögbotot, ami a tűztáncosok egyik legegyszerűbb játéka. Luke mint kiderült több mint húsz éve gyakorolja ezt. Micsoda véletlen! El is mentünk együtt a tüzesek udvarába, ahol hatalmas körben homokos téren zsonglőrködnek az emberek. A backstage-be mentünk egyből, ami az "artisták" számára fenntartott rész. Én is pörgettem az ujjaim közt a pálcát, hiszen amikor az El Camino-t jártam, szert tettem túrabottal egyfajta játékosságra. Na de hát az a többiekhez képest semmi. Lehet, hogy új hobbim lesz, még az sincs kizárva. Luke-ot most ott hagytuk a tűznél. Jázminnal éjfélkor elsétáltunk a pékséghez, ahol a barátja dolgozik, Bence. Együtt elmentünk a táborhelyükig, ahol tizenkét óra munka után jó volt átöltözni valami kényelmesebbe. Aztán így hárman tovább valamerre, az éjszakába. Aztán lassan ott hagytam őket, nem volt kedvem megint a büfében italokra várni, hívott a zene. Az Ozora nagyszínpad fényei alatt az emberek közt sétáltam, előre egészen a legelső sorba, hátra, oldalra. Szépen lassan. Táncolni nem volt kedvem, csak úsztam az árral, mint valami medúza. És figyeltem. Csodáltam a környezetet, az embereket. Mennyi szép ember van, férfi és nő? És milyen nagyszerű ez az egész játék körülöttünk. Sok felé elmászkáltam még az este folyamán, aztán össze szedtem a függőágyamat, amit a falu egyik nyugodt részén hagytam a fák között, a rossz akkus bringámat is feloldottam, vettem tojást és vörös hagymát, kenyeret, az lesz a holnapi kaja, ez mind elfér a bringa táskájában. Eltekertem egy darabig, aztán az utolsó dombon már csak tolni tudtam felfelé, a dombra. Fél öt körül értem haza. Függőlegesbe helyeztem magam, jó volt, de nem tudtam igazán mélyen aludni.
Bár nem aludtam mélyen, akkor sem tudtam kilencnél tovább fekve maradni. Pár napja Viktor és Viki a szomszédba parkoltak le és felállították a sátrat. Jó fejek, szinte egyből megtaláltuk a közös hangot. Ma reggel meghívtak egy kávéra és végre kitaláltuk hogy jó lenne együtt nyomulni. Mivel a telefonok itt nem működnek, csak a régimódi megoldás működik, meg kell beszélni hogy pontosan hány órakor és hol találkozunk. Tehát fél négykor a Cooking Groove színpadnál. Lassan telt a reggel, reggeli alma, vitaminok és az utolsó antibiotikum után zuhany. Már majdnem dél volt, mire kiértem a faluba. Jázmin mesélte nekem, hogy délre beszélt meg találkozót Luke-al, de én meg pont délben szoktam Tibivel ebédelni. Még azelőtt felugrottam Bence és Jázmin sátrához, csak beköszöntem és jeleztem hogy ebéd után csatlakozom. A backstage csak egy elkerített terület a tüzes placc mellett. Ott gyakoroltak. Én meg a rövidebb ördögbottal gyakoroltam. Jázmin a nagy bottal próbálkozott, Luke mindkettőnknek segített. Egy kisebb baleset után ők ketten összeölelkeztek, percekig tartott a pillanat. Aztán hárman leültünk a fűbe a szomszédos óriás árnyékoló alá, ahol már többen pihengettek a tűző nap elől elvonulva. Jázmin Luke ölébe ült én hasalva mellettük, nagyon jót beszélgettünk az élet kisebb-nagyobb dolgairól. Csak egy szösszenet: mint kiderült, Luke négy évig élt Koreában, egy monostorban, szerzetesként. Ő 39 éves, Jázmin pedig 28. Kérdeztem tőle, hogy mi a legnagyobb tanulság, amit szerzetesként megtanult? Egy szóval kifejezve: csend.
Eljött az idő. Ők ketten egy jó zenére a nagyszínpadhoz mentek. Elköszöntünk, mert engem pedig várt a dupla V csapat a megbeszélt helyen. Fröccsöztünk. Megint csak igazán mély beszélgetések arról, hogy milyen a jó párkapcsolat, mi az a művészet és hogy miért olyan pesszimista a magyar és hogy mégis milyen jó, hogy vannak ilyen ünnepek, fesztiválok, ahol kiélhetjük a szabadságunkat. Egyszer aztán a masszőr srác is megjelent, hatalmas mosollyal üdvözölt engem. Hosszú hajjal, poló nélkül egészen úgy nézett ki mint Jézus. Így négyen is csacsogtunk egész sokáig. Csaknem naplementéig elvoltunk, vissza mentem a sátramhoz kissé kapatosan a fröccstől. Fáradt voltam, de azért is megsütöttem a rántottát, amit már tegnap óta tervezek. Végre előkerült az otthonról hozott szalonna is. A tegnapi parti után most jó volt korán lefeküdni, fél tízkor már vízszintesben. Jó éjszakát!
Jó lenne a mai napon újra találni egy újságárust. Néha sétálnak a sátrak között és kérdezgetik az embereket, hogy kit milyen irodalom érdekelne? Viktorékkal tervezünk egy közös partit, de ahhoz szükség lenne egy ilyen lehetőségre. A reggeli rutin a szokásos, fél tizenegy körül elkezdem írni a naplót, majd délben ebéd Tibivel és utána folytatom. Az írás előtt a függőágyamnak kerestem helyet a Dragon's Nest-nél, és egy hölgy épp arra felé sétált, fotózta a környezetet. Sofia igazán közvetlen, kedves teremtés. Szóba elegyedtünk, a párja az Ambiss színpadon zenél majd délután öt órakor. Meghívott engem is, ott leszek. Megkérdezte, hogy lefotózhat-e, aztán közös képet is készítettünk, megkértük az ott állomásozó biztonsági őröket, hogy segítsenek. Örömmel tették. Végül nem hagyták hogy a színpad mellett húzzam fel a függőágyat, úgyhogy most leültem inkább egy asztalhoz a közeli Microcosmos udvarban.
A vásárban találtam magamnak egy bronz életfa medált, a közepén egy ametiszt kővel, az ára 10 €, azaz 4.000 Ft magyar rúpia. Nem olcsó, nem drága, egy fesztiválon már csak így van, nem feltétlenül spórolni jön az ember, hanem azért, hogy jól töltse (jól költse) az idejét és így jól érezze magát. Tegnap a vásárban láttam UV reaktív ördögbotot, de ma még nem nyitott ki az a bódé. Pedig a játék kedvéért most már én is beszereznék egyet.
Este 11-kor színház! Mozgás színház lesz a Cosmic Theatre-nél. Nagyobb partira ma nem készülök, utána valószínűleg séta haza és pihenés.
2025.07.24. Csütörtök
2025.07.25. Péntek
6 órakor fogtam az összecsukható kemping székemet és a kapuhoz legközelebb egy fa árnyékába letettem és hivatalosan is beálltam (beültem) a sorba, másodikként. Mindezt azért, mert sok tapasztalt ozorástól hallottam, hogy minél előbb kell érkezni, hogy jó helyet találjunk a kempingezéshez. Nem volt semmi kálvária, legközelebb biztos máshogy csinálom. Na de hogy is volt? A biztonsági személyzet igazán segítőkész és figyelmes, de az információkat nem tudták olyan pontossággal, ahogy az elvárható lett volna. A kapunál álló szekus csávó azt mondta, hogy kapunyitás 12-kor lesz, de már 10-től át lehet venni a jegyeket. Ezt nem értettem, hogy kapjuk meg a jegyet, ha még zárva lesz a kapu. Na mindegy. Hülyeség is volt. Szóval hat órán keresztül várakoztam. Közben egyre gyűltek az emberek körülöttem. A kapu mellett közvetlenül aszfaltos autóút halad. Így megtiltották, hogy a kapuban gyűljön a sor, mindenkinek a túloldalon, a fák árnyékában kellett várnia. Csendben várakozott egyre több ember, aztán úgy döntöttem, hogy elugrok a kocsihoz a JBL hangszóróért. Jól is tettem, mindenki örül a zenének. Bár kicsit faramucin éreztem magam, attól hogy önjelölt DJ lettem. Egyszerre kitüntetett szerep, viszont elég nagy felelősség. Megfelelni mindenkinek? Azt nem lehet. Akkor inkább legyen csend? Hát az Ozora mégsem erről szól. Aztán egy kemping bringán leparkolt a közelemben egy 70 körüli idős hölgy, neki is szólt valami a hangszóróján. Elég hamar úgy döntöttem, hogy akkor az enyémre nincs már szükség: az időseké az elsőbbség. Közel a déli kapunyitáshoz én a tömeg közepén ülök a székemben, körülöttem még néhányan pokrócokon fekszenek, ücsörögnek és egy csomóan állnak körülöttünk, mint élő bástyák. Egy magyar srác felmászott a nagy magas és erős fára, aminek az árnyékában voltunk, hogy körülnézzen. Aztán a szekusok jól le is parancsolták: hogy képzeli? Mi van, ha leesik? Nem csak ő sérül meg, hanem az is, akit eltalál. Tökre igaza van, bár én éppen bátorítottam, hogy másszon fel: látszott hogy jó erőben van és nem lesz semmi baja. Nem is lett.
12 órakor a hatalmas, kovácsolt vas kapu, ami úgy néz ki, mint valami tudatos, élő kúszónövény, megnyílt a halandók előtt. Hatalmas felirat a kapu fölött: Welcome to Paradise: Légy üdvözölve a Mennyországban! Mintha a pokol kapuján öntenék be a kárhozott lelkeket, úgy indult meg a hatalmas tömeg a több száz méteres úton, ahol húsz méterenként egy-egy fabódé várt minket, hogy a karszalagot átvegyük. Akik bringával vagy rollerrel voltak, azok előre húztak. Sokan gyalog futásnak eredtek, ki-ki az aszfaltos úton, mások a mezőre kilépve, megkerülve a tömeget. Én viszont nem tudtam futni, a több hete húzódó vádli-görcs problémám miatt nem tudtam futni. Előző nap még Veszprémben is futnom kellett, jól meg is fájdult a lábam. Most már tudtam, hogy nem szabad futni, lendületes séta az mehet. Így pont be is tudtam állni az egyik sor legvégére. Egész gyorsan haladtunk, öt óra után nem sokkal már át is tudtam venni a karszalagot. Ha legközelebb jövök, akkor nem töltöm ott az estét, hanem aznap kapunyitás előtt 1 órával érkezem: e-bike vagy roller segítségével hajtok majd be a kapun. Mert így a várakozó tábornak nem volt semmi értelme, na persze az első kapcsolatok és a sok tapasztalat. Azért nem bántam meg semmit.
A péntek ezzel még nem ért véget. Miután megszereztem a karszalagot, vissza a kocsihoz, a parkolóban. Ott megint óriási sor, ezer ember, rengeteg autó hatalmas tömött sorokban. Úgy képzeld el ezeket a sorokat, mint egy folyó, folyam vonalait a deltában, ahogy egymásba torkolnak. Egyetlen kijárat. Gyalog végigsétáltam hogy megnézzem hogyan halad a sor, mennyit kell még várni? Úgy néztem, hogy hajnalig biztos itt lehetek. Szó se lehet róla. Az aszfaltos út és a szántó között szinte mindenhol árok húzódik, amin személyautóval nem lehet áthajtani. A türelmetlenség fokozódott, hatalmas tömegek indultak el ellenkező irányba, a mező túloldalán keresni a kijáratot. Mindenki egyszerre gondolta úgy, hogy van más megoldás. Így indultunk el. Egy rekettyésen keresztül hajtott több lakókocsi is, mentem utánuk. De a nagy fűben nem vettem észre, hogy rejtőzik egy farönk: ezt meséltem mindenkinek, hogy ne legyen annyira rossz a sztori: valójában láttam hogy van valami a földön, de azt hittem, csak földkupac: mint egy vakondtúrás. Így lendületből nekimentem: mi baj lehet? Hát a kocsi megállt. Hátramenet nem megy. Kiszálltam. A lökhárító alja benyomódott. Fogom a fejem. Hogy lehetek ilyen hülye? Nem hogy a fesztivál nem kezdődött el, most kereshetek valakit aki az erdő közepéről kiszedi a kocsimat. Elmorzsoltam két miatyánkot, sóhaj után visszaültem a kocsiba és újra megpróbáltam a hátramenetet. A kocsi megmozdult. Sikerült. Aztán balról megkerültem a buckát és mentem a többiek után. Mentünk még a mezőn több száz métert, mire látom hogy az eleje jön visszafelé: zsákutca. Hatalmas raj, mindenki mint vadászkutyák keresik a kiutat. Egy nagyobb autó a rekettyés mellett a magas fűben sikeresen felhajtott az aszfaltra. Az én Honda Jazz-em nem olyan nagy, de most már nincs vissza út: lendület, nagy gáz, csúsztatott kuplung. Az autóm fennakadt megint, de most a bucka fogta meg az alvázat. Mögöttem egy másik kalandor már jött volna utánam, mondtam neki, hogy forduljon vissza. El is tűnt. Hátramenet: nem megy. Akkor megint előre: fogni kezdett a kerék, a kormányt forgatom jobbra-balra, hogy legyen fogás. Kiértem az aszfaltra. Félreálltam megnézni hogy mi van az autóval. Csupa por az egész. Az kocsi álla behorpadt. Felnyitom a motorháztetőt, benézek: szerencsére itt minden rendben, a nyomódás nem érte el a motorteret. Hogyan tovább? Álljak be az araszoló kocsisorba? Tekintve hogy nem kellett így az egész éjszakát várakozva töltenem, és az autómentő helikopert se kellett berendelni, én nem szívatom magam tovább: hazamegyek az e-bike-omért és az éjszakát otthon töltöm, Papkeszin. Így is lett.
2025.07.26. Szombat
Aztán a PumPui színpadnál időztem. Nem volt rossz a zene, de nem volt kedvem bemenni a tömegbe, fülsértően hangosnak tűnt közelebbről. Leültem csak egy fa lépcsőszerkezet dobogójára és ott próbáltam asszimilálódni. Délután 6 körül visszavonultam a sátramba. Másnap reggelig aludtam.
2025.07.27. Vasárnap
Eljött az ideje, hogy használatba vegyem az újdonsült kemping főzőmet. Rízs, zöldségek és tonhal. De valamiért olyan hatalmas adagot sikerült főzni, hogy aztán egész napra elég lett. Bár az osztrákokat megkérdeztem, kérnek-e belőle, nem volt rá igény. A fesztivál faluban megálltam a Dóm-nál, ahol ritmusos basszus. Szeletelés. Nem az én stílusom. Aztán csak közelebb avászkodtam. És ebben a háncsolt fatörzsekből épített kupolában ámulatba ejtett a félgömb falán ragyogó földanya óriási arca, befogadó tekintete és tágra nyitott karja. A DJ pult előtt vagy száz ember révül és mozog a zene ütemére. A kupola külső határvidéke egy a belső kerek teret körbeölelő gyűrű, mint a gomba kalapja, úgy fed minket. Sokféle zenét szeretek, minden stílusban megtalálom azt ami jó. Az elektromos zenében is. De ez a kívülről akár agresszívnek érezhető gyors dobolásos búgás elsőre nem volt szimpatikus. De nem véletlenül nevezik pszichedelikus zenének. Teljesen józanul mentem. Hevítős elektromos cigarettán kívül mást nem fogyasztottam (azt is minek?). De ez a tér és a zene elkezdett belülről felemelni. Folyamatosan arra koncentráltam, hogy semmi olyan mozdulatot ne tegyek, ami az akaratomból születik. Ahogy a bólogatás automatikus a zene ütemére, úgy csak akkor mozdítom a csípőm, ha így belülről indul. Akkor emelem a kezem, ha magától indul a mozdulat, az ujjaimat is így mozgatom, és mozdítom, mintha folyó homokot morzsolnék köztük. Itt semmit sem kell. Itt mindent lehet.
Négy óra körül értem vissza a sátramhoz. Ebéd, bő órás vízszintes ágynyugalom után újra bringával vissza.
A Fairy Garden-nél időztem, beszélgettem egy kisebb társasággal a pszichedelikus drogokkal kapcsolatos élményekről, majd a szomszédos Artibarn kézműves műhelyben meglestem hogy alkotnak a gyerekek és felnőttek mindenféle maszkot és dísznek való holmit. Itt tilos dohányozni, de a hosszúkás félig nyitott házikó közepén itt is van tánctér és épp Operencziát játszottak, ami az egyik kedvencem. A házikó túloldalán montázsokat készítettek, megjött a kedvem hozzá. Gondoltam, hogy majd én is részt veszek workshoppokon, hát most meg is kezdődött. NatGeo és egy színházi kiadványból vágtam össze egy plakátot, amin Hernádi Judit és egy afrikai bennszülött között az alábbi szöveg olvasható: Discovering the first galaxies: Felfedezni az első galaxisokat.
A Dóm még mindig szuper, egy kicsit időztem ott is. De az osztrák szomszédokkal a PumPui tombolóterének kellős közepére beszéltük meg a találkozót, de nem volt pontos időpont. Én bent tomboltam a közepén. De ők nem voltak arra felé. Besötétedett. Az asszimiláció következő foka, mára az volt kitűzve hogy sötétedésig kint leszek. Haza felé a szomszédok otthon voltak, épp indultak újra vissza, de én már nem mentem. A sátramnál még rágyújtottam, fogat mostam és eltettem magam holnapra.
2025.07.28. Hétfő
Eddig a saját ételemet ettem, a mai nap az első hogy kipróbálom a helyi konyhát. Sorba álltam, a srác mellettem, mondom biztos magyar. Az hát. Tibor. 53 éves, de én csak 45-nek mondtam volna. Piszok fiatalnak néz ki, éppen csak a homlokán lévő ráncok árulkodtak a koráról. Együtt ebédeltünk. Még ilyet? Kiderült, hogy ő is egyedül jött az Ozorára. Bakancslistás volt neki, persze ahogy nekem is. Ő most először szeretné kipróbálni egy ilyen autentikus helyen a fahéjat. Határ átlépés ez is. Mindenkinek vannak már élményei, ki-ki máshol tart az életben. Jól elbeszélgettünk, megbeszéltük hogy este 8-kor találkozunk és szívesen megosztom vele a tapasztalataimat.
Megmutattam neki a Fairy-Garden-t, ami mellett aztán a Compass nevű helyen találtam egy jó pontot, ahol fel tudtam tenni a függőágyamat, hogy befejezhessem a mai napló írást. Itt vagyok most is, mindjárt 4-et üt az óra. Összepakolok, aztán jó lesz találni még egy helyet a közelben, ahol hálózat is akad, hogy üzenhessek a hazaiaknak.
***
A Mirador nevű háromszintes fából készült hatalmas nagy, kúp formájú kiállítótér és kilátótorony, ahova felmentem. Ez a fesztiválfalu legmagasabb pontja. Rálátni az egész környékre, jó fotókat lehet lőni innen és még térerő is akad. Messenger, néhány kép a barátoknak, a blogba pedig publikáltam az első néhány nap eseményeit. Bringával mennék tovább, de a fránya megint hibaüzenetet dob a kijelzőjén. Na most már utánanézek a neten, mit jelent: akkumulátor töltöttség alacsony. Mielőtt otthonról elhoztam, teljesen feltöltöttem és így 50 km-t bírnia kell, de még csak 14 km van benne. Öt éves az akku, várható volt, hogy egyszer eljön ez az idő, de jó lett volna ha nem az Ozorán szívat meg. Egy órára feltettem a műhelyben tölteni, hátha van valami haszna. Hát egy órás töltéssel éppen a sátramhoz tudtam vele tekerni, utána megint hibát dobott. Oké, akkor a bringa estére marad otthon. Vacsiztam, mosakodtam és vissza este 8 órára a központba, hiszen Tibivel oda beszéltünk meg találkozót. Sokan az övükön hordják a kulacsot, most nem akartam hátizsákot vinni, úgyhogy gyorsan rögtönöztem egy karabiner meg egy vékony bőrcsík segítségével én is egy ilyen megoldást. Tök jól bevált.
Persze közben rájöttem hogy pont este 8-kor van a hivatalos Ozora megnyitó szertartás is, így 10 percel előbb már találkoztuk és irány a megnyitó. Az Ozora színpad a legnagyobb, egy hatalmas völgyben fekszik. Az egész völgy tele emberekkel, a domboldalon sehol nem látni a zöld füvet, minden lépésnyi helyen emberek, mint a gombák. Aki csak tud, próbál minél magasabbra jutni. Mi Tibivel meg minél bejjebb, ha már magasra nem tudunk menni. El is kezdődött a megnyitó, óramű pontossággal. Semmit nem láttunk belőle, csak éppen érzékeltük, hogy a tér közepén szalagokkal táncolnak, aztán jönnek lovasok, mint a honfoglalók, zászlókkal és a végén meggyújtották a hatalmas fáklyát és megnyitották a teret és a rengeteg ember a nagyszínpad elé özönlött és megkezdődött a koncert. Körben rengeteg ember. Egy iskolai évnyitón vannak talán ezren, itt legalább 50 ezer ember körös körül, minden felé. Hatalmas élmény, valami globális közösség részeként ennyi ember között, de valahol félelmetes is. Az első koncert megint bumm-bumm, nem igazán tudott megfogni, odébb is sétáltunk.
Megálltunk a tündérkertben és Tibi megmutatta a ketyeréjét, amivel a fahéjat a legjobb kipróbálni. Én csak rágyújtottam egy cigarettára. A Dragon's Nest (sárkányfészek) udvarban már hangoltak a zenészek, 10-kor kezdődik, már készül a Deva és a Napfonat. Végre egy olyan zene, amit ismerek és szeretek. Már 9 körül sok ember gyűlt össze, de szerencsére itt sokkal szellősebb volt az emberek közti tér. Amikor elkezdődött a koncert, jó volt ismerős dallamokat hallani. A zene ütemére jó volt megint önfeledten táncolni, csakúgy mint előző nap a Dómban a gépzenére. Egy órát voltunk a koncerten, Tibi elugrott sörért én meg előre mentem, hogy a színpadhoz még közelebb lehessek. Ott is vitt a zene, jobbra egy alacsony csaj, balra egy másik, ahogy a tömeg hullámzik néha összeérnek a könyökök. Természetes. Jobbra tőlem az alacsony manólány mintha nem is bánná, ha kapcsolódnánk. Deva énekli: "Nincs az a szerelem, ami el nem múlik." Na itt jöttem rá, hogy én nem akarok kapcsolódni. El is ment a kedvem, olyan lagymatagnak éreztem már a Devát. Hiába, lehet hogy megrontott ez a sok ducc-ducc, pumpui zene.
Visszasétáltunk az Ozora színpadhoz: már oszlott itt is a tömeg. Gyönyörű színes fények mindenfelé. A tánctér fölé egy hatalmas legalább 300 m2-es textil installáció borul, mint valami óriás tengeri lény lamellái, közte futó fények és ahogy a szél mozgatja: tényleg elképesztő. De a zene itt sem tetszik igazán. Tibivel avászkodunk előre, de elköszöntem tőle, másnap délben a kajáldában találkozunk. Még lézengtem kicsit a környéken, körbe jártam a nagyszínpad tűfényes tereit, aztán lassan hazafelé indultam. A cél az volt, hogy éjfél előtt csak ne menjek aludni. Ez a cél is teljesült. Győzelem.
2025.07.29. Kedd
Tervek mára: tegnap egy árustól sikerült csiperkét szereznem, talán ma délután megfelelő lesz a hangulat ahhoz, hogy süssek belőle egy jó kis rántottát. De addig is függőágy. Írás, aztán küldöm Nektek.
***
Az akku feltöltött. A bringára feltettem, de egyből hibát jelzett. Úgyhogy ennyi, nem is vesződök tovább vele. Analóg üzemmódban, akku nélkül tekerhetném ugyan, de úgy már nem éri meg. Inkább sétálok. Délben Tibivel megint együtt ebédeltünk, úgy tűnik ez a fix kapcsolat köztünk. Minden nap délben találkozó és kaja és élménybeszámoló. Megterveztem a délutánt, itt az ideje a csiperkének. Délután négy órára időzítettem. Megettem a felét. Vártam aztán egy órát, hogy mi történik. Semmi. Aztán csak megettem a másik felét is. Egy óra eltelt, megint semmi. Még a foghúzásom után szedett fájdalomcsillapító is lehet az oka ennek. De nem adom fel.
Szerettem volna egy olyan inget, ami színes és mintás. Itt az ideje hogy ledobjam az álruhás rendőr szerepet. Végigjártam a bazárt, elég sok mintát megnéztem. Fontos, hogy élénk legyen és a minta lehetőleg ne ismétlődjön. Megtaláltam és nagyon örültem neki. Elég szeles az idő a mai napon, így az ujjatlan pólómra fel is vettem.
Na de hogyan tovább? A kedves osztrák szomszédoktól kaptam ajándékba két újságot is. Gondoltam a csiperke hatástalansága után itt nem állhat meg az élet, úgyhogy elkezdtem olvasni. Az első után megint vártam egy órát. Semmi. Úgyhogy a másik kiadványt is elolvastam. Aztán szépen lassan működni kezdett.
Közbevetés: Eddig semmi olyan dologról nem volt szó, amit korábban ne próbáltam volna és megvan a magamhoz való eszem, nem kell félteni. Ha mégis újdonsággal találkozol, csak jó környezetben, minden körülményt körüljárva szabad kísérletezni. Arról most nem tartok litániát hogy az alkohol és a nikotin miért törvényes tudatmódosító szer és a többi miért nem? Mégis azért találni szürke zónát az ilyen fesztiválokon, ahol továbbra sem kimondottan engedélyezett, sőt azért rendőrök is járnak néha körbe, bár többnyire csak a fesztivál saját biztonsági embereit látni, de mégis tudjuk hogy az emberek élnek a lehetőséggel. És vannak itt sokan családostul, gyerekek, kutyák. Mint amúgy minden fesztiválon, itt is megjelenik minden korosztály. A koncertekre persze a gyerekeket hangtompítóval, "fejhallgatóval" viszik. Az ebek meg gondolom olyankor a táborban maradnak.
Szóval már nyolc óra körül járt az idő, amikor pszichedelikus hangulatba kezdtem kerülni. Sok helyen olvasni, hogy mit jelent ez. Az én tapasztalatom is hasonló. Ellazít, mint minden drog, de ezen túl olyan tudatosságot teremt meg bennem, amiben átélem és átérzem azt, hogy minden mindennel és mindenkivel kapcsolódik. Folyamatosan egy univerzális energiaáramlásban. A színek élénkebbek, mindent egyszerre érzékelsz különálló módon és egyesítve. Megfigyeled egy fa levelét, látod hogy az önmagában egy különálló univerzum az a levélke is, és azt is hogy az egész egységnek a része, ami maga fa, a termőföld, a többi fa és az egész bolygó, aminek én magam és a többi ember is a részét képezi. És hogy ez fantázia? Képzelődés? Vagy mégis a valóság része? Arról most ne kezdjünk filozofálni, hogy mi az a valóság, mert akkor ennek az írásnak sosem lesz vége.
Barangolni kezdtem szépen lassan a terek és színpadok között. Az egyik dombról lefelé sétálva az UV lámpák alatt még fényesebben ragyogtak az új ingem mintái. Az ösvény körül UV reaktív anyagból amolyan pókháló alagutat fontak a művészek, amin most éppen keresztül sétáltam, ereszkedve az Ozora nagyszínpad felé. Amint kiértem az alagútból, elém tárult a hatalmas völgy, ahol több ezer ember örvénylett és rengeteg színes fény minden felé, mint szentjánosbogarak. Telefonnal készítettem róla képet, de az a pár pixel sosem fogja vissza adni az élményt. Ezt hangosan szóvá is tettem, nem is számítva rá, hogy valaki erre reagál. Egy lány szólalt meg, hogy azért ő is megpróbálja. Szóba elegyedtünk Jázminnal, megkínált cigarettával és fröccsel is. Bár egyikre sem volt szükségem, a kapcsolat kedvéért elfogadtam. Ahol álltunk amúgy épp korom sötét volt, szinte semmit nem láttam belőle. Persze azt is elmeséltem neki, hogy most épp miben vagyok. Kérdezte, hogy van-e még nálam olvasni való. Sajnos nem volt több. Mondta, hogy menjünk együtt színházba, este 11-kor lesz. Menjünk. Nem mentünk, helyette a büfében meghívtam egy italra. Leültünk egy asztalhoz, ahol ő megszólított egy random srácot, Luke megérkezett. A Star Wars szereplő, Luke Skywalker alapján jegyeztem meg a nevét, de amúgy sok köze nincs hozzá. Azért egy hangyányit küzdöttem magamban a féltékenységgel, hogy megoszlik a figyelem. De annál én sokkal nyitottabb vagyok (pláne most), hogy ebből probléma legyen. Amúgy is fő a nyitottság. Jázmin nem rég szerzett magának egy ördögbotot, ami a tűztáncosok egyik legegyszerűbb játéka. Luke mint kiderült több mint húsz éve gyakorolja ezt. Micsoda véletlen! El is mentünk együtt a tüzesek udvarába, ahol hatalmas körben homokos téren zsonglőrködnek az emberek. A backstage-be mentünk egyből, ami az "artisták" számára fenntartott rész. Én is pörgettem az ujjaim közt a pálcát, hiszen amikor az El Camino-t jártam, szert tettem túrabottal egyfajta játékosságra. Na de hát az a többiekhez képest semmi. Lehet, hogy új hobbim lesz, még az sincs kizárva. Luke-ot most ott hagytuk a tűznél. Jázminnal éjfélkor elsétáltunk a pékséghez, ahol a barátja dolgozik, Bence. Együtt elmentünk a táborhelyükig, ahol tizenkét óra munka után jó volt átöltözni valami kényelmesebbe. Aztán így hárman tovább valamerre, az éjszakába. Aztán lassan ott hagytam őket, nem volt kedvem megint a büfében italokra várni, hívott a zene. Az Ozora nagyszínpad fényei alatt az emberek közt sétáltam, előre egészen a legelső sorba, hátra, oldalra. Szépen lassan. Táncolni nem volt kedvem, csak úsztam az árral, mint valami medúza. És figyeltem. Csodáltam a környezetet, az embereket. Mennyi szép ember van, férfi és nő? És milyen nagyszerű ez az egész játék körülöttünk. Sok felé elmászkáltam még az este folyamán, aztán össze szedtem a függőágyamat, amit a falu egyik nyugodt részén hagytam a fák között, a rossz akkus bringámat is feloldottam, vettem tojást és vörös hagymát, kenyeret, az lesz a holnapi kaja, ez mind elfér a bringa táskájában. Eltekertem egy darabig, aztán az utolsó dombon már csak tolni tudtam felfelé, a dombra. Fél öt körül értem haza. Függőlegesbe helyeztem magam, jó volt, de nem tudtam igazán mélyen aludni.
2025.07.30. Szerda
Eljött az idő. Ők ketten egy jó zenére a nagyszínpadhoz mentek. Elköszöntünk, mert engem pedig várt a dupla V csapat a megbeszélt helyen. Fröccsöztünk. Megint csak igazán mély beszélgetések arról, hogy milyen a jó párkapcsolat, mi az a művészet és hogy miért olyan pesszimista a magyar és hogy mégis milyen jó, hogy vannak ilyen ünnepek, fesztiválok, ahol kiélhetjük a szabadságunkat. Egyszer aztán a masszőr srác is megjelent, hatalmas mosollyal üdvözölt engem. Hosszú hajjal, poló nélkül egészen úgy nézett ki mint Jézus. Így négyen is csacsogtunk egész sokáig. Csaknem naplementéig elvoltunk, vissza mentem a sátramhoz kissé kapatosan a fröccstől. Fáradt voltam, de azért is megsütöttem a rántottát, amit már tegnap óta tervezek. Végre előkerült az otthonról hozott szalonna is. A tegnapi parti után most jó volt korán lefeküdni, fél tízkor már vízszintesben. Jó éjszakát!
2025.07.31. Csütörtök
A vásárban találtam magamnak egy bronz életfa medált, a közepén egy ametiszt kővel, az ára 10 €, azaz 4.000 Ft magyar rúpia. Nem olcsó, nem drága, egy fesztiválon már csak így van, nem feltétlenül spórolni jön az ember, hanem azért, hogy jól töltse (jól költse) az idejét és így jól érezze magát. Tegnap a vásárban láttam UV reaktív ördögbotot, de ma még nem nyitott ki az a bódé. Pedig a játék kedvéért most már én is beszereznék egyet.
Este 11-kor színház! Mozgás színház lesz a Cosmic Theatre-nél. Nagyobb partira ma nem készülök, utána valószínűleg séta haza és pihenés.